tévésmaci

Amikor Sztupa és Troché megnézték az öregasszonyok bicikliversenyét, elég jó helyet sikerült fogniuk. Ott álltak, ahol már nem volt szenvedés, csak száguldás. A verseny Bikács közepéről indult, rövid felvezetés után rögtön egy gyilkos hegyi szakasszal, egészen a Murvás kútig, ahol gyakorlatilag elszabadult a pokol, mert onnan már a Napsugár kisvendéglő előtt felállított célig folyamatos lejtmenet következett.

Amikor Sztupa és Troché eladták a keresztnevüket, rövid gondolkodás után a szovjet piacot vették célba, ami egyszersmind fekete is volt. Nyugat-Európa tele volt legális keresztnévfelvevőkkel és -elosztókkal, az első mindjárt itt állt a vasfüggöny túlsó oldalán, Nickelsdorfban, s Bécsig volt még három másik, kifejezetten a kelet-európai csempészárura szakosodtak, de a magyar eladóknak nem nagyon nyílott ott pálya, mert még a Gézával sem nagyon lehetett labdába rúgni mondjuk egy Borisz vagy Oleg mellett.

Amikor Sztupa és Troché söröztek, csajoztak is, törvényszerűen. Bár az első körben nyilván pasizniuk kellett volna, hisz amíg a Kígyó utcából a Batthyány térig eljutottak, metróval, öcsém, csak férfiak szólították le őket, de azok váratlan sűrűséggel. Váratlan, nem váratlan, ezen lehetne tépelődni, mert az úgy volt, hogy szereztek húsz dollárt. Ez egyfelől nagy pénznek számított, a krakkói Pewexben már Levi'st lehetett kapni érte, másfelől kicsi, mert a Kígyó utcai Intertouristban nem árusítottak farmernadrágot, viszont a dobozos sört volt pofájuk egy dollárért adni, ami már akkor is pimaszságnak tűnt (a trójai háború előtti korokban járunk egy távolodó galaxisban).

Amikor Sztupa és Troché találkoztak a kantörpével, elsőre félelmetes látványt nyújtott: kantáros nadrágot és dobtáros géppisztolyt viselt, mindkettőt vállán átvetve. Troché agyán halványan át is futott, hogy tán jobban tennék, ha nem ellenkeznének, de Sztupa voltaképpen már a köszönés helyett azzal kezdte, hogy mi ám rohadtul nem hiszünk el semmit.

Amikor Sztupa és Troché tömegesen fordultak elő, nem azért kellett érzéki csalódásról beszélni, mert valójában mindig csak ketten voltak, hanem azért, mert amikor rengetegen zúzták, kismillió Sztupa volt ugyan, de csak két Troché. Mégis úgy tűnt mindenkinek, akár ismerte őket, akár azt sem tudta, kicsodák, hogy mindketten ezrével rohanják le a városokat, falvakat. Sztupák és Trochék ereszkednek le a falakon, kiáltott fel egy kisgyerek vasárnap reggel, mikor a nagyapja horgászni vitte (köztünk szólva mindkettejük akarata ellenére, de a szülők voltak a főnökök). E kiáltás hatására átszakadtak a gátak, s elindult valamiféle lavina.

Amikor Sztupa és Troché átvágtak a hónok földjén, egy seregnyi akadály állta útjukat, hogy eljussanak végre Nebel váráig. Először is gyalog, voltaképpen lopva kellett haladniuk a szakadatlanul zuhogó esőben. A hónok minden utat szigorúan ellenőriztek, s a szekerekre, lovasokra könyörtelenül lecsaptak. A gyalognépséget békén hagyták, vagy kevésbé vegzálták. Aki gyalog jár, mindig résen van, nem feledkezik bele a haladás mámorába, nem válik gyanútlanná. Felneszel a legkisebb változásra, felkapja a fejét minden ágreccsenésre, különös, addig nem hallott madárhangra.

Amikor Sztupa és Troché elvitték hüsizni a lányokat, afféle kismenőknek számítottak vele (meg persze a pesti haverjukkal, Ómafával) a faluban. Vasárnap délelőttönként a kastély udvarában lévő salakos pályán bajnoki kézilabdameccs volt. Egyik héten a fiúk, másik héten a lányok játszottak (míg a fiúk idegenben). Ebéd után rendezték a meccseket, utána a lányok elmentek hüsizni (hűsítőket fogyasztani, ma úgy mondanánk: üdítőzni) a lovagjaikkal, s még mindenki leért a régi vásártérre is, ahol ötkor kezdett a focimeccs; esténként tánc volt a Napsugár kisvendéglő kerthelyiségében, de arról máskor.

Amikor Sztupa és Troché befestették a Parlament két Duna felőli tornyán álló rézvitézeket, 2014-et írtunk. Egészen pontosan július 7-ét, ekkor ünnepelték világszerte az 1974-es labdarúgó-világbajnoki döntő 40. évfordulóját. Az egyik vitéz narancssárga dresszt és fehér gatyát kapott, sárga zoknival (és természetesen kerékpárzománc-festékkel), a másik meg fehér mezt és fekete gátyót, fehér sportszárral.

Amikor Sztupa és Troché hódítani indultak, kötélen ereszkedtek le a Holdra, pontosabban Troché egy szál, bár kétségkívül vastag kötélen, Sztupa pedig kötélhágcsón, amit persze acélsodronyból fontak ügyes kis kezek a távoli Kína városában. Jó, valamelyik városában. Nem azért, mintha Sztupa kényelmesebb lett volna, mint Troché, vagy nem annyira sportos, hanem azért inkább, mert a hódítást Sztupa vezette, s ereszkedés közben is szemmel kellett tartania az eseményeket.

Amikor Sztupa és Troché felszántották a Balatont, másnap még egy zebrát is festettek rá. Tudniillik gyalogátkelőt. Fonyód és Badacsony közé, ami nem épp a legalkalmasabb helyszín, de választási lehetőségeiket megingathatatlan külső tényezők szorították kalodába. A legrövidebb úton, Szántód és Tihany közt már közlekedett a komp, így balesetvédelmi szempontból módfelett aggályosnak tűnt odaterelni még a gyalogságot is.

Amikor Sztupa és Troché hosszában felszántották a Balatont, egy tucat tajtékos paripa dobrokolt a parton. Troché be is fogott mindjárt hatot az eke elé, vágjuk, hasítsuk, forgassuk fel fenekestül, hadd haladjunk, csak haladjunk, rikoltotta. Sztupa nem kapkodott, kicsapta legelni a maga hat pejlovát, s ökrökért küldött. Azokat fogta a szerszáma elejbe, s amikor aztán készen állottak, maga is erősen megmarkolta az eke szarvát.

Amikor Sztupa és Troché befogták a mormotákat, látszólag könnyű dolguk volt, alvó szőrös csákeszeket kellett keresgélniük a városban, és fülön csípni őket. Egy alvót nem túl fair, de elég könnyű elkapni. Valójában nehéz dolguk volt inkább, mert a mormotákat sem ejtették a - szőrös - fejükre, álcázták magukat.