tévésmaci

A kutya drapériája

  • tévésmaci
  • 2014. január 5.

Film

Amikor Sztupa és Troché találkoztak a kantörpével, elsőre félelmetes látványt nyújtott: kantáros nadrágot és dobtáros géppisztolyt viselt, mindkettőt vállán átvetve. Troché agyán halványan át is futott, hogy tán jobban tennék, ha nem ellenkeznének, de Sztupa voltaképpen már a köszönés helyett azzal kezdte, hogy mi ám rohadtul nem hiszünk el semmit.

A kantörpe szórakozottan megigazította fegyvere vállszíját, mely mozdulat egyáltalán nem volt teátrális, de azért nem kerülte el egyikük figyelmét sem. ' is fél, gondolta Troché, s ez valamelyest megnyugtatta, mert nem szerette volna visszahallani, hogy törpét vertek, hisz a kantörpe nem is törpe, de mindenki azt mondaná, hogy az, pedig megvan vagy százhetven centi, pont akkora, mint egy ember, s még csak nem is annyira szőrös, mint híresztelni szokták róla. Nincsen mancsa, na és, keze van, mindenki láthatja, így gondolkodott Troché, amikor a kantörpe jóindulatú mosollyal, mintha meg sem hallotta volna Sztupa kifakadását, egy sötét lyuk felé bökött a géppityuval, s csak annyit mondott, menjünk. Menjen a fene, gondolta Troché, és megindult. Egy üres telken álltak, vagyis nem volt teljesen üres, az egyik sarkában felcsévélt drótfonat és kábé száz, lukas vagy használt Kraz-belső hevert szerteszét, mintha aludnának. A sötét folt meg éppúgy lehetett egy túlméretezett olajoshordó nyílása, mint valami szűk barlangbejárat, esetleg a kantörpék alagútjának torkolata. Sztupa ránézett az ürgére, de az természetesnek vette, hogy gondolkodás nélkül követik, nem is a fegyverzete miatt, hanem azért, mert így volt megbeszélve, hogy a kantörpe megmutatja nekik a tutit - erre mondta egyből Sztupa, hogy nem hisz belőle egy árva szót sem. Azt tudniillik, hogy a kantörpe pont valami sztalker vagy Lucifer lenne, aki tudja az utat: hordóhasítékok csak a rossz sci-fikben vezetnek valahová a hordó fenekén túl. Ugyanakkor nem volt mitől tartaniuk, a kantörpe jelentkezett, tehát biztos akar valamit. Kap még egy kis időt, hogy kibökje, mit, s ha neki színház kell ehhez, csináljon színházat, lássuk, mit tud a lyuk a foghíjtelek túlsó oldalán. És elindultak. Mehetünk mi is, tévézni.

Pénteken (6-án), ha véletlenül ott maradt valakinél részegen a Mikulás, nem kell ingerelni, nem kell semmi hirtelen mozdulatot tenni, csak éjfél előtt bekapcsolni a Duna Tv-t, s a Mikulás elmenekül azonnal, hiszen a Dillinger halott láttán még keményebb fiúk is menekülőre fognák. Marco Ferreri e kapitális baromsága arról árulkodik, hogy a hatvanas éveket teljesen fölöslegesen rendezték meg, filmeket meg csak csinálni érdemes, nézni nem. Figyeljék a főszerepben szerencsétlenkedő Michel Piccolit, egy gesztuson belül tudja hozni a mélységes elszálltságot önnön nagyságától és a tökéletes tanácstalanságot, hogy mi a fenét is kéne nekem most itt csinálnom. Tényleg kész röhej.

Szombaton szintén éjfél előtt tévézünk, az m1 új magyar tévéfilmmel kedveskedik, már a címe is rohadtul vonzós: Furnitur. Tele van helyes színészekkel, úgyhogy nagy bajt nem okozhat. A nővérem persze már kilenckor megnézte a Dunán az ötvenhez közeledő, tehát szépsége teljében gyilkolászó Alain Delont A zsaru szava című bosszúhistóriában. Magam, szamár pedig éjjel három előtt megyek kezelésre a Film+-ra: Száll a kakukk fészkére. Jó, szálljon.

Vasárnap Mikszáth Kálmi bátyánk figyel be Szklabonyáról a Dunára; délben a Beszterce ostromát nyomják, feltehetően M. Kotleba uram tiszteletére, este pedig újraindítják főműsoridőben A fekete várost. Azt még megmondhatná valaki, hogy ezek mellé még minek egy retrócsatorna is a köztévének. Kilenctől ugyanitt a 80 huszár, gyertyák helyett a volt főnök születésnapi tortájára. Az m1 éjfél előtt elkezdi a Zongoraleckét, a tv2 meg éjfél után A keresztapát (erre még visszatérünk, reszkessetek!).

Hétfőn adásszünetet tartunk, mert kommunisták vagyunk.

Kedden viszont kilenctől a Film Cafén lesz A párduc, Ferenc Hill-lel.

Szerdán pedig Gere Richárd és Kim B. Singer menekülnek a Film+-on boldogan. Tévézni fene snassz.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.