Ács Pál

A revizor, A köpönyeg, Az orr és a Holt lelkek írója megtagadta korábbi művészi énjét és szembefordult saját szatirikus szellemével. Végül vallási tébolyba merülve 1852-ben halálos böjttel vetett véget az életének. Hogy jutott idáig?

1987 áprilisában az egész világot bejárta a hír: Primo Levi olasz író, aki túlélte az auschwitzi haláltábort, és holokausztélményét világhírű könyvekben dolgozta fel, Torinóban öngyilkos lett. Önként választotta a halált, vagy Auschwitz ölte meg negyven év múltán?

1987 áprilisában az egész világot bejárta a hír: Primo Levi olasz író, aki túlélte az auschwitzi haláltábort, és holokausztélményét világhírű könyvekben dolgozta fel, Torinóban öngyilkos lett. Önként választotta a halált, vagy Auschwitz ölte meg negyven év múltán?

Miként maradnak fenn vagy hullnak ki a traumatikus élmények?

„Újra itt van hát minden, csak én nem vagyok már itt” – mondta Sigmund Freud 1938 őszén Londonban, amikor megérkeztek új hazájába a náci uralom alá került Bécsből a meneküléskor maga után hagyott kedvenc tárgyai, bútorai.

Dürrenmattot – a békés, gazdag és független Svájc polgárát – nyugtalanította a második világháború után tovább élő fasizmus, a fegyverkezési hajsza és az atomkatasztrófa veszélye, a közélet irritáló álszentsége. A jövőt kilátástalannak látta, de folyamatosan kutatta a cselekvés lehetőségeit a hétköznapi történelemben. Ezért (is) fogott bele a krimiírásba.

A svájci író minden művében – közvetett módon a krimikben is – hangot adott a társadalom és a világ jövője iránti aggodalmának.

Tandori Dezső az 1970-es, 1980-as évek fordulóján rendszeresen küldött verset, prózát, tanulmányt a Kortárs folyóiratnak, ahol akkor én olvasószerkesztőként dolgoztam. Kevés olyan klasszikusan tökéletes gépiratot láttunk, mint a Tandorié.

„Mélységes mély a múltnak kútja” – idézzük számtalanszor Thomas Mann József-tetralógiájának első mondatát, holott a regény korántsem csupán kútba nézés. Sokkal inkább örökké jelenvaló „szép történet és istenkitalálás”, ahogyan az utolsó szavaival meghatározza önmagát. Az Istent fokozatosan elgondoló s benne megerősödő zsidó nép mítoszi őstörténetének újramondásával saját jelenét, elsősorban a pusztításba és pusztulásba rohanó 20. századi Németországot kívánta megszólítani az író. Egyúttal pedig a jövőnek, a mi jelenünknek, a válságba jutott 21. századi Európának is üzent. „Európa, vigyázz!” – mondta híres esszéjében −, ne kövesd azokat, akik „az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek”. A regényt amerikai emigránsként fejezte be Mann, e tény markáns nyomot is hagyott a végén.

Tekerjük vissza most a filmet az elé a tavaszi mosolygós kedd reggel elé, amikor Esterházy Péter hosszasan kereste a tornanadrágját, majd, mintegy a keresgélés közben kialakuló heves házastársi zsörtölődésből kisarjadt a mű, amelyet nem is a címén, hanem a színén szólítunk: ez a Pispeklila Könyv (Termelési-regény, 1979). Azért épp ide kell, hogy tekerődjön a film, mert ez volt az az idő, amikor a magyar irodalom még úgyszólván Esterházy Péter nélkül létezett.