Ács Pál

Gogol megőrül

Sorköz

Nyikolaj Vasziljevics Gogol, a 19. századi orosz próza egyik legnagyobb géniusza élete utolsó évtizedében lassan megháborodott. A revizor, A köpönyeg, Az orr és a Holt lelkek írója megtagadta korábbi művészi énjét és szembefordult saját szatirikus szellemével. Végül vallási tébolyba merülve 1852-ben halálos böjttel vetett véget az életének. Hogy jutott idáig?

Pontosan nem lehet tudni, mi okozhatott ekkora törést Gogolban, csak találgathatunk. Szóba kerülhet Oroszországgal szembeni, „kisorosz”, ukrán kisebbségi komplexusából fakadó hálája. Oroszhon félig-meddig idegen létére magához ölelte, és úgymond „a sárból felemelkedhetett az emberek közé”. (Kritikusai egyébiránt rendszeresen felhánytorgatták, hogy nem ismeri és nem is használja szabatosan az orosz nyelvet.) Vannak, akik az író feltételezett homoszexuális vonzalmaiban, illetve az emiatt érzett bűntudatban látják az indítékot. Gogol szellemi metamorfózisában később szerepet játszhatott a cár iránti személyes lekötelezettsége is, az uralkodó ugyanis 1845-től kezdve három éven át jelentős segélyt biztosított a nélkülöző írónak. Mindeközben Belinszkij, a forradalmi demokraták vezére olvasóinak elárulásával vádolta őt. Mások Gogol szélsőségesen konzervatív lelki atyjának, Matvej Konsztantyinovszkijnak a túlzott befolyását emlegetik. A fanatikus pap (sok egyéb mellett) azt követelte tőle, hogy szakítson Puskin (az ő nézőpontjából) „bűnös és eretnek” szellemével. Nem kis gyötrelmet okozhatott ez a kérés Gogolnak, Puskin ugyanis mestere, munkatársa, barátja és jótevője volt. Gogol nevezte Puskint először „nemzeti költőnek”. Kettejük alakját (jórészt önmaguk teremtette) legendák és anekdoták egész sora kapcsolta össze. Tudjuk, hogy Gogol mind A revizor, mind a Holt lelkek alapötletét Puskintól kölcsönözte, és amikor Puskin meghalt, így kiáltott föl: „Kinek fogok én ezután írni?” E sokféle elmélet mellett azonban legtöbben az írói tehetség visszafordíthatatlan elapadásában látják Gogol megzavarodásának fő okát.

Ha a valós okot nem is, az eredményt ismerjük. Olvashatjuk Gogol 1847-ben kiadott utolsó, Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből című, elkeserítően rossz (Belinszkij szerint egyenesen kártékony), mégis roppant érdekes és tanulságos könyvét, cikkünkben is zömmel erre a műre támaszkodunk, mert világosan megmutatja, hogy milyen elborult gondolatok jártak az író fejében, miután 1843-ban „megvilágosodott”.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.