Gogol megőrül

Nyikolaj Vasziljevics Gogol, a 19. századi orosz próza egyik legnagyobb géniusza élete utolsó évtizedében lassan megháborodott. A revizor, A köpönyeg, Az orr és a Holt lelkek írója megtagadta korábbi művészi énjét és szembefordult saját szatirikus szellemével. Végül vallási tébolyba merülve 1852-ben halálos böjttel vetett véget az életének. Hogy jutott idáig?

Pontosan nem lehet tudni, mi okozhatott ekkora törést Gogolban, csak találgathatunk. Szóba kerülhet Oroszországgal szembeni, „kisorosz”, ukrán kisebbségi komplexusából fakadó hálája. Oroszhon félig-meddig idegen létére magához ölelte, és úgymond „a sárból felemelkedhetett az emberek közé”. (Kritikusai egyébiránt rendszeresen felhánytorgatták, hogy nem ismeri és nem is használja szabatosan az orosz nyelvet.) Vannak, akik az író feltételezett homoszexuális vonzalmaiban, illetve az emiatt érzett bűntudatban látják az indítékot. Gogol szellemi metamorfózisában később szerepet játszhatott a cár iránti személyes lekötelezettsége is, az uralkodó ugyanis 1845-től kezdve három éven át jelentős segélyt biztosított a nélkülöző írónak. Mindeközben Belinszkij, a forradalmi demokraták vezére olvasóinak elárulásával vádolta őt. Mások Gogol szélsőségesen konzervatív lelki atyjának, Matvej Konsztantyinovszkijnak a túlzott befolyását emlegetik. A fanatikus pap (sok egyéb mellett) azt követelte tőle, hogy szakítson Puskin (az ő nézőpontjából) „bűnös és eretnek” szellemével. Nem kis gyötrelmet okozhatott ez a kérés Gogolnak, Puskin ugyanis mestere, munkatársa, barátja és jótevője volt. Gogol nevezte Puskint először „nemzeti költőnek”. Kettejük alakját (jórészt önmaguk teremtette) legendák és anekdoták egész sora kapcsolta össze. Tudjuk, hogy Gogol mind A revizor, mind a Holt lelkek alapötletét Puskintól kölcsönözte, és amikor Puskin meghalt, így kiáltott föl: „Kinek fogok én ezután írni?” E sokféle elmélet mellett azonban legtöbben az írói tehetség visszafordíthatatlan elapadásában látják Gogol megzavarodásának fő okát.

Ha a valós okot nem is, az eredményt ismerjük. Olvashatjuk Gogol 1847-ben kiadott utolsó, Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből című, elkeserítően rossz (Belinszkij szerint egyenesen kártékony), mégis roppant érdekes és tanulságos könyvét, cikkünkben is zömmel erre a műre támaszkodunk, mert világosan megmutatja, hogy milyen elborult gondolatok jártak az író fejében, miután 1843-ban „megvilágosodott”.