Ács Pál

A strici mint nemzeti hős?

Jorge Luis Borges: Tangó

Könyv

Borgest, minden idők legnagyobb hatású argentin íróját nemcsak a posztmodern mágikus realizmus megalapozójaként, A bábeli könyvtár szerzőjeként, hanem Ástor Piazzolla alkotótársaként, tangószövegek költőjeként is ismeri a világ.

Már életében a világirodalom klasszikusai közé sorolták. Bár novelláinak tematikáját szinte a végtelenségig tágította, soha nem szűnt meg kutatni szűkebb pátriájának történetét. Egész életében kereste honi gyökereit, tanulmányozta a hazai szokásokat. Nagyvárosi értelmiségi és világpolgár volt, egyszersmind a tradicionális Buenos Aires-i kultúra ápolója és képviselője. A nemzeti hagyományok őrzői – bárhol is éljenek a világban – hazájuk régi (vélt vagy valós) dicsőségének feltámasztásán fáradoznak. Borges is büszke volt apai nagyapjára, aki országa nagyszámú háborúinak egyikében halt hősi halált.

Az író mégsem tulajdonított túlzott jelentőséget ezeknek a véres küzdelmeknek az argentin azonosságtudat formálásában: ő a tangót tartotta az „argentin lélek” legmarkánsabb megnyilvánulásának. Az 1930-as évektől kezdve 1986-ban bekövetkezett haláláig foglalkoztatta a tangó származása, elfeledett kezdeti formája, ahogy ő mondja: „ősalakjának életrajza”. Számos novellában, könyvben, tanulmányban, versben, interjúban és előadás-sorozatban idézte föl a régi Buenos Aires-i tangózás helyszíneit, hangulatát és szereplőit. A jelen kötet négy (amatőr magnófelvételen megőrzött, a 2010-es évekig ismeretlen) 1965-ös lakásszínházi előadásának szövegét tartalmazza. Tárgyának talán ez legteljesebb összefoglalása.

A bátor kés szektája

Amikor az író a tangóról beszél, nem arra a magas társadalmi körökben is divatos, elegánsan buja, mélabús zenére-táncra-szövegre gondol, amit a 20. század első évtizedeitől fogva világszerte énekelnek és táncolnak. És ez a más Borges kreatív ötletének a lényege. Buenos Aires külvárosias, nem éppen jó hírű Palermo negyedében, ahol felnőtt, az 1899-ben született író még gyakran beszélgetett olyan figurákkal, akik közelről ismerték a városrész züllött, századfordulós világát. Kávéházi beszélgetőtársai megerősítették őt abban a meggyőződésében, hogy a tangó valahol a környező utcákban keletkezett úgy 1880 körül, és ugyancsak alantas eredetű volt. Az első tangókat rosszéletű nőket futtató kültelki vagányok (compadritos) és prostituáltak kezdték táncolni a bordélyházak udvarán. A 20. század elején – amikor a tangó már szélesebb körben kedveltté vált – olyannyira köztudott volt a városlakók körében a tánc tisztességtelen származása, hogy rendes nők semmi pénzért nem voltak hajlandók tangózni: férfiak járták férfiakkal. A hajdani (írásban sohasem rögzített) tangószövegek olyan obszcénok voltak, hogy elismétlésükre Borgest még öregkorában sem vitte rá a lélek.

A legrégibb fennmaradt dalszövegek már sokkal visszafogottabbak, mégis eléggé nyilvánvaló utalásokat tartalmaznak a műfaj alpárian trágár eredetére. Ilyen például a máig híres, 1903-as El choclo (A kukoricacső), amelyet magyarul leginkább a Záray–Vámosi-duó előadásában, giccses-szentimentális szöveggel (Ne hagyd el soha azt…) ismerünk. Borges ezt a tangót tanulta meg először, vállalhatatlanul disznó változatban. A hamisítatlan nyilvánosházi tangó értelemszerűen nem lehetett az a könnyfakasztó „eltáncolt gondolat”, aminek később tartották. Nem is volt benne semmilyen gondolat. „A tangó nem gondolatnak felel meg, hanem valami mélyebbnek: egy érzésnek” – mondja finoman fogalmazva Borges. Valójában leplezetlen brutalitásról van szó. A nőnek teljesen alárendelt szerep jutott benne: csak a férfi figurázott, a nő soha: a férfi irányított, a nő alázatosan követte.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk