Ács Pál

A strici mint nemzeti hős?

Jorge Luis Borges: Tangó

Könyv

Borgest, minden idők legnagyobb hatású argentin íróját nemcsak a posztmodern mágikus realizmus megalapozójaként, A bábeli könyvtár szerzőjeként, hanem Ástor Piazzolla alkotótársaként, tangószövegek költőjeként is ismeri a világ.

Már életében a világirodalom klasszikusai közé sorolták. Bár novelláinak tematikáját szinte a végtelenségig tágította, soha nem szűnt meg kutatni szűkebb pátriájának történetét. Egész életében kereste honi gyökereit, tanulmányozta a hazai szokásokat. Nagyvárosi értelmiségi és világpolgár volt, egyszersmind a tradicionális Buenos Aires-i kultúra ápolója és képviselője. A nemzeti hagyományok őrzői – bárhol is éljenek a világban – hazájuk régi (vélt vagy valós) dicsőségének feltámasztásán fáradoznak. Borges is büszke volt apai nagyapjára, aki országa nagyszámú háborúinak egyikében halt hősi halált.

Az író mégsem tulajdonított túlzott jelentőséget ezeknek a véres küzdelmeknek az argentin azonosságtudat formálásában: ő a tangót tartotta az „argentin lélek” legmarkánsabb megnyilvánulásának. Az 1930-as évektől kezdve 1986-ban bekövetkezett haláláig foglalkoztatta a tangó származása, elfeledett kezdeti formája, ahogy ő mondja: „ősalakjának életrajza”. Számos novellában, könyvben, tanulmányban, versben, interjúban és előadás-sorozatban idézte föl a régi Buenos Aires-i tangózás helyszíneit, hangulatát és szereplőit. A jelen kötet négy (amatőr magnófelvételen megőrzött, a 2010-es évekig ismeretlen) 1965-ös lakásszínházi előadásának szövegét tartalmazza. Tárgyának talán ez legteljesebb összefoglalása.

A bátor kés szektája

Amikor az író a tangóról beszél, nem arra a magas társadalmi körökben is divatos, elegánsan buja, mélabús zenére-táncra-szövegre gondol, amit a 20. század első évtizedeitől fogva világszerte énekelnek és táncolnak. És ez a más Borges kreatív ötletének a lényege. Buenos Aires külvárosias, nem éppen jó hírű Palermo negyedében, ahol felnőtt, az 1899-ben született író még gyakran beszélgetett olyan figurákkal, akik közelről ismerték a városrész züllött, századfordulós világát. Kávéházi beszélgetőtársai megerősítették őt abban a meggyőződésében, hogy a tangó valahol a környező utcákban keletkezett úgy 1880 körül, és ugyancsak alantas eredetű volt. Az első tangókat rosszéletű nőket futtató kültelki vagányok (compadritos) és prostituáltak kezdték táncolni a bordélyházak udvarán. A 20. század elején – amikor a tangó már szélesebb körben kedveltté vált – olyannyira köztudott volt a városlakók körében a tánc tisztességtelen származása, hogy rendes nők semmi pénzért nem voltak hajlandók tangózni: férfiak járták férfiakkal. A hajdani (írásban sohasem rögzített) tangószövegek olyan obszcénok voltak, hogy elismétlésükre Borgest még öregkorában sem vitte rá a lélek.

A legrégibb fennmaradt dalszövegek már sokkal visszafogottabbak, mégis eléggé nyilvánvaló utalásokat tartalmaznak a műfaj alpárian trágár eredetére. Ilyen például a máig híres, 1903-as El choclo (A kukoricacső), amelyet magyarul leginkább a Záray–Vámosi-duó előadásában, giccses-szentimentális szöveggel (Ne hagyd el soha azt…) ismerünk. Borges ezt a tangót tanulta meg először, vállalhatatlanul disznó változatban. A hamisítatlan nyilvánosházi tangó értelemszerűen nem lehetett az a könnyfakasztó „eltáncolt gondolat”, aminek később tartották. Nem is volt benne semmilyen gondolat. „A tangó nem gondolatnak felel meg, hanem valami mélyebbnek: egy érzésnek” – mondja finoman fogalmazva Borges. Valójában leplezetlen brutalitásról van szó. A nőnek teljesen alárendelt szerep jutott benne: csak a férfi figurázott, a nő soha: a férfi irányított, a nő alázatosan követte.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.