A tettes én vagyok

Dürrenmattot – a békés, gazdag és független Svájc polgárát – nyugtalanította a második világháború után tovább élő fasizmus, a fegyverkezési hajsza és az atomkatasztrófa veszélye, a közélet irritáló álszentsége. A jövőt kilátástalannak látta, de folyamatosan kutatta a cselekvés lehetőségeit a hétköznapi történelemben. Ezért (is) fogott bele a krimiírásba.

Az író legjobban teszi – mondta –, ha bűnügyi regényeket ír, és „ott teremt művészetet, ahol senki sem gyanítja”. Dürrenmatt nem kedvelte a szájbarágós példabeszédeket. „Én embereket ábrázolok, nem bábokat; cselekményt, nem pedig jelképet; egy világot jelenítek meg, és nem erkölcsöt prédikálok” – írta. Mégis minden művében – közvetett módon a krimikben is – hangot adott a társadalom és a világ jövője iránti aggodalmának. Három (az 1940–50-es években keletkezett) klasszikus bűnügyi történetet veszünk most szemügyre – a Dürrenmatt-féle abszurd három alakzatát. Hősei a világban jelen lévő irracionális mechanizmusokkal szembeni – manapság egyre aktuálisabb – magatartásmintákat képviselnek. Van, aki bármi áron küzd a nyomasztó valóság ellen, van, aki csak várja, hogy történjen végre valami, és van, aki eggyé válik a rém­álommal, elfogadja az abszurd világ képtelen ítéletét, beletörődik törvénytelenségébe.

A harc

Az író első – chandleresen kusza szálakon futó – krimije (A bíró és a hóhér, 1948–50) egy életen át tartó párviadal véres végjátéka. A viadal (egyszersmind heves világértelmező vita a véletlen jelentőségéről) Bärlach felügyelő, a zseniális nyomozó és Gastmann, a nagystílű bűnöző között folyik. A detektív szerint véletlenül minden bűntény előbb-utóbb napvilágra kerül. Gastmann viszont úgy látja, hogy a bűnök túlnyomó része véletlenségből büntetlen marad. Fogadást is köt Bärlachhal, hogy a szeme láttára fog embert ölni, ám azt soha nem lesz képes rábizonyítani. És barátja legnagyobb megdöbbenésére vízbe lök egy ismeretlen embert, ám az esetet sikerül öngyilkosságnak feltüntetni, és Gastmann megússza. Ezt is, és minden további galádságát.

Bärlach felügyelő még negyven év múltán is nyomoz. A politika, a pénzvilág, az ipar és a művészet legfelső köreivel érintkező Gastmann előkelő svájci villájába küldi szimatolni legtehetségesebb emberét, Schmiedet, akit ekkor váratlanul agyonlőnek. Schmied pozícióját Tschanz, egy törtető fiatal rendőrtiszt örökli meg, aki azonnal bekapcsolódik a vizsgálatba. A rendőrgyilkosság gyanúja Gastmannra terelődik, aki ellopja Bärlachtól a meggyilkolt detektív által összegyűjtött, rá nézve terhelő bizonyítékokat.

Ám az események itt váratlan fordulatot vesznek, és abszurd logika mentén folytatódnak. Bärlach kideríti, hogy kedvelt beosztottját nem a démoni Gastmann, hanem a nyomozásba imént bevont ifjú rendőr, Tschanz lőtte agyon. Puszta irigységből és féltékenységből. Ekkor támad Bärlach felügyelőnek az a különös ötlete, hogy valamiképp mégiscsak szolgálatába állítja és kihasználja a véletlent, kicselezi a vakszerencsét. Tisztában van azzal, hogy Gastmannt törvényes módszerekkel nem lesz képes leleplezni, hisz mindig kimosdatják őt a nemzetközi mamutcégek zsebében lévő politikusok. Viszont tudja, hogy Tschanznak fogalma sincs arról, hogy ő már mindenre rájött. Okkal gyanítja, hogy a fiatal rendőrtiszt mindent elkövet majd, hogy Bärlach ősellenségére, Gastmannra hárítsa saját bűnét. Ezt az indítékot használja ki a felügyelő, hogy az eseményeket számára kedvező irányba terelje.

Tschanz végső soron csak úgy érheti el célját, ha rendőrként szándékosan tűzharcba keveredik Gastmann-nal, és megöli. Gastmann-nak voltaképp olyan bűntény miatt kell lakolnia, amelyet el sem követett. Bärlach ekkor vacsorára hívja Tschanzot, és kiteríti kártyáit: „Téged vettelek elő, a gyilkost, és legszörnyűbb fegyveremmé változtattalak, mert téged a kétségbeesés hajtott: a gyilkosnak egy másik gyilkost kellett találnia. Az én célomat a te céloddá tettem.” A pánikszerűen menekülő, leleplezett tettes sorsát a felügyelő a véletlenre bízza.

Bärlach tehát eredményesen száll harcba a képtelennel, a kiismerhetetlennel. Ám a sikert csak úgy érheti el, ha a rend őreként maga is áthágja a szabályokat, és törvénytelen módszerekhez folyamodik – egy magasabb törvény, egy nagyobb igazság nevében. Bärlach az örök reménykedők, a folyton spekulálók, a lankadatlan utcai harcosok alaptípusába tartozik, olyan ember, aki egész életében az abszurd rendszerek megdöntésén munkálkodik, ám lassanként felőrlődik ebben a küzdelemben.

A várakozás

Másként találkozik a gonosszal Matthäi felügyelő, Az ígéretnek (1958), Dürrenmatt méltán legismertebb bűnügyi regényének – 18 karikás thriller ez a könyv – a főhőse. A nyomozó utolsó aktív napjait tölti a rendőrségnél, készül elutazni külföldre, ahol új megbízatás várja. Ekkor érkezik a hír egy brutális gyermekgyilkosságról. Az áldozat egy piros szoknyás, copfos kislány, megcsonkított holttestét egy félreeső helyen találja meg egy házaló. Matthäi vállalja, hogy értesíti a szülőket. – De hiszen ez lehetetlen – suttogja remegve a gyermek apja –, az nem lehet, hogy létezzék ilyen ördög a világon. – Vannak ilyen ördögök – feleli a detektív, és ígéretet tesz a szülőknek, hogy megtalálja a tettest. Csakhogy a nyomokat elmossa az eső. A gyanú hamarosan az esetet jelentő házalóra terelődik, aki már ült nemi erőszakért. A rendőrség alaposan megdolgozza, több hasonló, korábbi gyilkossággal is megvádolják, míg végül megtörik, és bevallja, hogy ő a tettes, majd a cellájában felakasztja magát.

Az ügy lezárva, Matthäi már nem rendőr többé, indulna is külföldre, ám a repülőtérről hirtelen visszafordul. Nem hagyja nyugodni a megölt kislány rajza, amit korábban a gyerek iskolájában látott. A gyerekrajz egy óriást ábrázol, amint kicsi sündisznókat nyújt át egy kislánynak. A rajzon jól kivehető egy fekete autó is. Matthäi rádöbben, hogy nem a házaló volt a tettes, hanem az ismeretlen „óriás”: az áldozat saját gyilkosát (és annak autóját) örökítette meg a rajzon, aki sündisznószerű csokoládéval férkőzött a bizalmába, mielőtt megölte. Bizonyítékai Matthäinak nincsenek, senki sem hisz neki. Volt kollégái nem érdekeltek az ügy újranyitásában, az „eredmény” fontosabb nekik az igazságnál. Matthäi nem tehet mást, csapdát állít a feltételezett sorozatgyilkosnak azon az országúton, ahol szerinte mindenképpen át kell hajtania. Benzinkutasnak áll, és pártfogásába vesz egy magányos asszonyt a kislányával. A gyerekre piros szoknyát ad, mindig maga mellett tartja, és vár. Alkoholista lesz, semmi nem érdekli már az életben, csak ez. Egész lénye eggyé válik a várakozással, „a végrehajtást ad absurdum viszi”, így próbál eleget tenni az ígéretnek, amit a megölt gyerek szüleinek tett. Egyszer csak rájön, hogy a csaliként használt kislányt valaki – a gyerek szerint egy „varázsló” – titkos helyen csokoládéval próbálja megkörnyékezni: sündisznószerű Trüffel csokival. Ekkor már egykori rendőrtársai is hisznek neki, lesben állnak, és várják a gyilkost. Várnak napokon át, de nem történik semmi. Matthäi ottragad a benzinkútnál, és alkoholgőzben tovább várakozik. Meddig tart ez a várakozás? Talán örökké. „Minden elmúlt, az egész vállalkozás értelmetlenné és nevetségessé vált. Vereséggé, összeomlássá.” Pedig, miként a könyv epilógusából kiderül, Matthäi ötlete zseniális volt: a sorozatgyilkos, a titokzatos „varázsló” valóban ott haladt el, ahol ő várta, csakhogy még mielőtt elkövethette volna újabb szörnytettét, itt is közbeszól a véletlen, és a dolgok (izgalmas fordulattal) éppenséggel nem a várakozásnak megfelelően alakulnak.

A krimiben leplezetlenül mutatkozik meg a világ valódi arca, mely egyszerre borzalmas és ostoba. A Dürrenmatt-krimi korántsem szokványos detektívtörténet. A cselekmény nem a köznapi logika szabályai szerint épül fel.
A nyomozás sem afféle sakkparti: „itt a gonosztevő, ott az áldozat… – a detektívnek csak a játékszabályokat kell ismernie”. Nem. „Logikával csak részben tudunk hozzáférkőzni a valósághoz” – hangsúlyozza az író. Tisztában kell lennünk azzal, mondja, hogy „a képtelenen… csak akkor nem zúzódunk szét…, ha e képtelen létezését elgondolásainkba alázatosan belekalkuláljuk”. A bűnös, az áldozat és a nyomozó egymással párhuzamos valóságokban élnek, abszurd terekben mozognak. Dürrenmatt először egy filmnovellában írta meg ezt a történetet, ám ott a felügyelő várakozása nem értelmetlen, a krimi végül szabályosan fejeződik be, a gyilkos horogra akad, a nyomozó beváltja ígéretét. A film el is készült, de az író elégedetlen volt evvel a befejezéssel. Ekkor alkotta meg a regényt, homlokegyenest ellenkezőjére változtatva a végkifejletet. Matthäi felügyelő itt már nem a „hit és remény valamiféle modern Ábrahámja”, aki elnyeri méltó jutalmát, hanem abszurd várakozó. Várakozása hiábavaló, hálót sző a gonosznak, de az nem akad fel benne. (Tandori Dezsővel szólva: „ha nincs mit tenni, nincs mit tenni… de ha van, úgy sincs”.) Az, akire vár, nem jön el soha, nincs miért várakozni, tehát nem marad más hátra számára, csak a várakozás. Az ígéret nem váltható be. Ő az örök várakozó, aki nem tud egyébre gondolni, csak hogy mikor lesz egyszer már vége az abszurditás rendszerének? És rezignáltan legyint, hogy soha.

Az elfogadás

A baleset (1955) című bűnügyi novellában voltaképpen nem is történik semmiféle bűntény. Traps, a főhős – egy közönséges házalóból gazdag textilkereskedővé felkapaszkodott szürke átlagember, négygyerekes családapa – defektet kap egy kis faluban. Elhatározza, hogy ott éjszakázik, szállást azonban nem talál máshol, csak egy nyugdíjas bírónál. Az aggastyán meginvitálja asztaltársaságába. Egy kiérdemesült ügyész, egy volt védőügyvéd és egy kiszolgált hóhér csatlakozik hozzájuk. Mint kiderül, a visszavonult jogászok estelente azzal szórakoznak, hogy eljátsszák régi foglalkozásukat: pereket folytatnak le, melyekben saját törvényeik szerint ítélkeznek, paragrafusok nélkül. – A törvény az élet nyomában kullog – vallják. Halálbüntetést is kirónak, persze csak játékból. Traps vállalja, hogy eljátssza a vádlott szerepét, és kijelenti, hogy ártatlan, semmiféle bűncselekményt nem követett el. – Bűncselekmény mindig akad – kacag az ügyész, és Traps kisvártatva azon veszi észre magát, hogy rábizonyosodik: előre megfontolt szándékkal azért kezdett viszonyt gyűlölt főnöke csinos és elhanyagolt feleségével, hogy mikor a főnök ezt megtudja, súlyos szívbeteg lévén, infarktust kapjon és meghaljon – Traps pedig elfoglalhassa helyét a cégvezetésben.
A jogászok megelégedetten szögezik le, hogy egy „szép kis gyilkosságra” bukkantak. „Még most is az ártatlant akarja megjátszani? Hát még most sem érti? Akár akarja, akár nem, vallanivaló mindig akad” – figyelmeztetik a vádlottat. Trapsot kezdetben borzongással tölti el a halálos játék, de az ügyész vádbeszédét már teljes megelégedéssel hallgatja: „A gyilkosság gondolata egyre mélyebben gyökeret vert benne, megindította, átalakította, nehezebbé, hősiesebbé és értékesebbé tette az éle­tét.” Indulatosan utasítja el a védő érvelését, miszerint főnöke baleset áldozata lett. – De hát én öltem meg! – kiáltja, megnyugodva elfogadja a halálos ítéletet, és végre is hajtja azt. Felmegy a szobájába, és felköti magát. Az öregek méltatlankodnak: „Mi jutott eszedbe? Tönkretetted a legjobb murit.”

Kafkai fordulat, mondhatnánk, annál is inkább, mivel Kafka erőteljesen hatott Dürrenmattra. Szembeötlő a hasonlóság Kafka Pere és A baleset között. Kafka hősét, Josef K.-t is egy képtelen jogi eljárás keretében tartóztatják le és ítélik halálra, noha „semmi rosszat nem tett”. Kezdetben ő is védekezik, ám a per folyamán az abszurd fokozatosan maga alá gyűri őt. A regény végén az elítélt is közreműködik saját kivégzésében, segédkezik hóhérainak, és végül úgy pusztul el, „akár egy kutya”, miközben „szégyene talán még túléli őt”. Dürrenmatt Trapsa is teljesen azonosul az abszurddal, és készséggel, sőt megdicsőülten fogadja sorsát.

Egyszer Dürrenmatt maga is elvállalt egy mellékszerepet egyik krimijének filmváltozatában (A bíró és a hóhér, 1975). Többről van itt szó annál, mint amikor Hitchcock fel-felbukkan saját filmjeiben. Dürrenmatt szerepvállalása nem áruvédjegy, nem is művészi fogás. Erőteljes gesztus ez inkább, mely azt jelzi, hogy a világban és a politikában ható gonosz folyamatoknak – a képtelen „bűnügyi történeteknek” – mindenki cselekvő részese, maga az író (és az olvasó) is. Nem maradhatunk hűvösek, nem mondhatjuk, hogy mi nem tartozunk ehhez a világhoz. Nem menekülhetünk „bűneink” elől az irodalomba, nincs kibúvó. A kultúra senki számára nem lehet alibi. „Az ész nem jelent mentséget, hanem következményeket támaszt. Ezt a bűnt kell érthetővé tenni, ne áltassuk magunkat, mindnyájunkról szó van” – mondta egyszer az író. Az abszurd politikai rendszerek kiépítésének és fenntartásának nemcsak a hatalom birtokosai és a haszon­élvezők a részesei, hanem az ellenfelek, sőt az áldozatok is. Nagyon közel áll ez az üzenet a vége nincs alagútról szóló híres-nevezetes Dürrenmatt-novella (Az alagút, 1952) példázatához: „Semmi nem bizonyítja, hogy valami nincs rendben az alagúttal, kivéve persze, hogy nem ér véget.” Ebben a mélységbe zuhanó vonatban mi magunk is benne ülünk.