A magánhasználatra szánt feljegyzések hatvan füzetben maradtak fenn a svéd filmrendező hagyatékában. A napló stockholmi közzététele 2018-ban – a Bergman-centenárium alkalmából – aligha történt a szerző szándéka ellenére. Emellett érvel a mű egyik sajtó alá rendezője, Jan Holmberg is a könyv utószavában, kiemelve, hogy a mester maga is úgy vélte, hogy feljegyzéseiben van olyan anyag, ami érdeklődésre tarthat számot.
Embrionális remekművek
Művészi fantáziáját Bergman sosem szorította korlátok közé. „Úgy érzem, mindvégig hordozok magamban valamit, ami elő akar törni” – írta. Naplójából mégis egy mérnöki precizitással dolgozó, önmagának szigorú határidőket szabó és azokat tartani is tudó munkamániás egyéniség ismerszik meg. Egyik filmjét még be sem mutatták, ő már javában dolgozott a másikon. Ez a lelkileg instabil, sokszor deprimált ember a művészetben bámulatra méltóan fegyelmezettnek bizonyult. A pánik és eufória közt ingadozó alkotóereje még a fájdalom, a kétely és az önpusztító neurózis mellett is töretlen maradt. Szinte vegetatív módon volt termékeny: évente új filmmel állt elő, néha többel is, miközben a színházi rendezést sem hagyta abba.
A Munkanapló olvasójával tótágast áll a világ. Kezdetleges, embrionális állapotukban tűnnek fel itt azok a remekművek – A hetedik pecsét, A nap vége, a Trilógia, a Persona, a Szenvedély, az Érintés, a Suttogások és sikolyok, a Jelenetek egy házasságból, hogy csak néhányat említsünk a sok közül –, amelyeket mi már véglegesen letisztult formában, filmként ismerünk. A naplóíró még nevet sem adott a szereplőknek. Ötletek gomolyognak egy sűrű gondolatmasszában, a figurák lassan kelnek életre. „Ezek az alakok mozdulatlanok. Nem hajlandóak megmozdulni. Én sem vagyok hajlandó. Pokolian belefáradtam abba, hogy nógassam őket. Vélhetően ez az állapot az, amit válságnak szoktak nevezni” – írja. Aztán a szereplők mégis alakzatokba rendeződnek, viszonylatok szövődnek, majd gyorsan felbomlanak, hogy azután új, mélyebb kapcsolatok keletkezzenek köztük.
„Kinematográfia. Formaadás. Olyan helyzeteknek, amilyeneket elképzelek vagy álmodok. Amilyeneket teremteni akarok, amilyenekre vágyom” – így foglalja össze röviden művészetének lényegét Bergman. Az ötlettől a film utómunkálatáig tartó bonyolult alkotói folyamatnak azonban csak egy szakasza mutatkozik meg a Munkanaplóban. „Írom” a filmet, „megírtam” ennyi meg ennyi oldalt a filmből, „jaj, mennyire fárasztja a kezemet a sok írás” – ezek a napló állandó formulái. A könyv feljegyzései tehát nagyrészt az úgynevezett „filmírásról” szólnak. Bergman akkor tekintett „megírtnak” egy filmet, amikor elkészült annak irodalmi forgatókönyvével. Ezek a magyarul is olvasható filmdrámák vagy filmnovellák később lényeges technikai változásokon mentek át, amíg létrejött belőlük maga a film. Ez utóbbi munkafázisról, a kinematográfiai kidolgozásról, fényről, hangról, kameramozgásról, áttűnésekről viszonylag keveset tudunk meg. A Bergman-filmek operatőrét, Sven Nykvistet, akinek szemén és lencséjén át rögzültek képekké Bergman elgondolásai, csak egyszer, a fényről folytatott beszélgetésük kapcsán említi a napló. A füzetekben az alakulóban lévő filmdrámák terveit, vázlatait, a forgatókönyvek gondolati előzményeit jegyezte le a szerző úgy, ahogy a képzeletében kavarogtak. A kötet reflexiói nem kinematográfiai produkciókra, hanem szövegekre, irodalmi művekre vonatkoznak, a drámaíró vagy novellista Bergman töprengéseit, belső diskurzusait tartalmazza a Munkanapló, nem pedig a rendezőét. „Mindentől elmegy a kedvem, ha arra gondolok, eljön az idő, amikor az lesz a kérdés, hova állítsuk a kamerát” – ismeri be.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
