KÖNYVMELLÉKLET

Ausztria elrablása

Manfred Flügge: Nagyváros lélek nélkül – Bécs 1938

Könyv

„Újra itt van hát minden, csak én nem vagyok már itt” – mondta Sigmund Freud 1938 őszén Londonban, amikor megérkeztek új hazájába a náci uralom alá került Bécsből a meneküléskor maga után hagyott kedvenc tárgyai, bútorai.

A nyolcvankét éves, beteg pszichiáter fekete humora volt ez. De arra is utalt, hogy – bármennyire is szeretné – lélekben aligha lenne képes elhagyni Bécset, azt a várost, melynek nemrég még kiemelkedő híressége volt, és ahonnan megalázottan kellett emigrálnia. Milyen volt az a hely, amelyet 1938 márciusában megszálltak a hitleri Németország csapatai, ahonnan Freud és sok más osztrák kivándorló útra kelt? Milyen volt az élet itt, mielőtt Ausztriát a Harmadik Birodalomhoz csatolták (ez volt az Anschluss), önálló állami létét felszámolták, törvényeit érvénytelenítették, és még a nevét is eltörölték? Ezt kutatja Manfred Flügge német író az 1938-as bécsi eseményekről szóló új monográfiájában.

A nácik persze már hosszú ideje beavatkoztak az osztrák politikai életbe, az Anschluss voltaképpen egy régóta tartó fasizálódási folyamat lezárása volt. Nem alaptalan az a vélekedés, hogy Ausztria önként és (a Deutschlandliedet) dalolva csatlakozott a Harmadik Birodalomhoz. Másfelől az az osztrák nézet is helytálló, hogy Ausztria volt Hitler első áldozata. Flügge kerüli ezeket a sarkos megfogalmazásokat. A megszállás politikai történetét érintőlegesen tárgyalja a mű, a szerzőt inkább az Anschluss lelki folyamatai érdeklik.

A változatos történelmi esszé a korabeli Bécs művelődéstörténeti enciklopédiája, Musil, Werfel, Alma Mahler, Lehár Ferenc, Bruno Walter mellett száznál is több, a művészet, az irodalom, a zene, a tudomány és a sport köreihez tartozó szereplővel. A könyv írója főként a német történettudomány friss eredményeire támaszkodik, de felhasznál kiadatlan forrásokat is. Kreatívan alkalmazza a manapság népszerű emlékezettörténeti módszereket. Az is foglalkoztatja a szerzőt, hogy 1938 márciusának traumatikus élményei miként maradnak fenn vagy hullnak ki az emlékezetből – talán ezért is fordít kitüntetett figyelmet Freudnak.

Van, akiben angyalarcú vörösök és fekete lelkű barnák küzdelmeként él tovább az An­schluss emléke. Mások a rémséges „súrolópartikban” ragadják meg a náci megszállás lényegét: SA-egyenruhás verőlegényeket látnak maguk előtt, amint zsidókat kényszerítenek arra, hogy térden csúszva súrolják a kövezetet. Flügge könyvéből kiderül, hogy számos más módja is volt annak, ahogyan az osztrákok megélték az összeomlást. Az író nem rendezi csoportokba az Anschluss korabeli bécsieket, az olvasó mégis megteheti ezt. A megszállók, a kollaboránsok, az ellenállók és az áldozatok mellett ott voltak az opportunisták és a csodavárók is. A való élet pedig ezeknek a magatartásmintáknak számtalan különös és ellentmondásos keverékét alkotta meg. Akadtak olyanok is Bécsben, mint Schrödinger, Eins­tein barátja, a macskájáról elhíresült Nobel-díjas fizikus, aki ekkortájt leginkább a fiatal nőket hajkurászta, és halvány fogalma sem volt arról, ami körülötte történik.

Szokatlanul viselkedtek olykor a nácik, beleértve magát Hitlert is. Az osztrák nemzetiszocialisták abban a hitben ringatták magukat, hogy honfitársuk, a Führer kedvezni fog nekik az Anschluss után. Csalódniuk kellett. Hitlerben nem élt nosztalgia Bécs iránt, ahol kallódó ifjúkorát töltötte. Olyan kíméletlen barbársággal tiporta el „hazája” függetlenségét, hogy azt még az újonnan létrejött Ostmark tartomány náci kancellárja, Arthur Seyß-Inquart is megkönnyezte. Elvétve bár, de a nácik közt is voltak, akik nem azonosultak a gátlástalan antiszemitizmus minden formájával. Egyesek szót emeltek a zsidó kiválóságok megmentéséért, a Freud családnak is akadt támogatója a náci párt soraiban.

Ausztria 1938-ban már öt éve nem volt demokrácia. A politikai pártokat Dollfuß, a Hitler és Mussolini közt egyensúlyozó „zsebkancellár” tiltotta be, és létrehívta a „hivatásrendi államot”, amelyet a baloldalon a fasizmus osztrák változataként könyveltek el. Dollfußt náci puccsisták gyilkolták meg 1934-ben. Utódját és követőjét, a mélyen katolikus Kurt Schuschnigg kancellárt – könyvünk egyik főszereplőjét – kétszer próbálták megölni a nácik, ám ő túlélte a merényleteket. Schuschnigg és a befolyását féltő katolikus klérus igyekezett kedvében járni Hitlernek. Bécs püspöke, Innitzer bíboros Hitler bevonulásakor megszólaltatta a harangokat, ám a nácik azt üvöltözték: „Csatornába a bíborossal!” Schuschnigg az An­schluss előtti napokban megalázó zarándoklatot tett a Führernél, de végül példásan kiállt országa függetlenségéért, később meggyötörte a Gestapo, és egy fogolytáborban érte meg a felszabadulást. Megalkuvó volt vagy hős? Eldönthetetlen. Ausztria mindenesetre általa nyert öt szabad évet.

Az „ausztrofasiszta” hivatásrendi államnak sok zsidó híve volt, a rendszer Szebb jövőt című prominens folyóiratának szerkesztője, Eugen Kogon is zsidó származású volt. Az üldözött kommunisták közül többen nácikká lettek. A helyzet ellentmondásosságára jellemző, hogy az Ausztriában komoly erőt mutató szociáldemokraták – egy torz nemzeti identitás bűvöletében – nem utasították el eleve a Németországgal való egyesülést, hiszen ők is azt vallották, hogy Ausztria egy német ország.

A függetlenség utolsó reménysugaraként lépett színre az ifjú Habsburg Ottó, aki arra próbálta rávenni Schuschniggot, hogy nyisson a szociáldemokraták és általában a munkásság felé, és a monarchia visszaállításával mentse meg az országot a náci barbárságtól. Ottóba, a letűnt monarchiába és az alkoholba vetette minden hitét a kitűnő zsidó író, Joseph Roth, aki elvhű legitimista volt. Ottó „hazatérésében” bizakodott Freud is, ám Hitler sem becsülte alá a zsidóbérencnek tartott trónörökös esélyeit: Ausztria megszállásának tervét „Ottó-ügyként” kódolták a nácik.

A hitleristák zsidónak minősítettek mindent, amit gyűlöltek, és az Anschluss valóban megmutatta a világnak, mire gondoltak, amikor azt mondták: a zsidóknak el kell tűnniük. Bécs több százezres zsidósága valóban megszűnt létezni: elmenekült vagy elpusztult. Végül is az elűzöttek mentették meg az utókor számára azt az életformát és szellemiséget, ami egykor naggyá tette Bécset. Egy emigráns, aki a háború után hazalátogatott, szűkszavúan megjegyezte: hiányoznak a zsidók. „Nem csupán a lelke veszett el Bécsnek 1938 márciusában: elesett a várossal a német szellemi szabadság utolsó bástyája is, ahol virágzott a kritika, a kreativitás, a merészség, a tudomány, a filozófia és egy egészen sajátos humor” – írja Flügge.

Eric Voegelin, a jeles bécsi közgazdászprofesszor 1938-ban ki akart vándorolni Amerikába. A hatóságok először bűnözőnek vélték: gyanút keltett, mivel nem volt sem katolikus, sem kommunista, sem pedig zsidó. Még kollégái sem értették pontosan, mi oka lehetett rá, hogy elutasítsa a nemzetiszocializmust, és elmeneküljön. Hibbantnak nézték, amikor – Max Webert idézve – az intellektuális tisztességre hivatkozott a nácikkal szemben.

Fordította: Kurdi Imre, Corvina, 2019, 432 oldal, 4990 Ft

Neked ajánljuk