KÖNYVMELLÉKLET

Az Anschluss blöffje

Éric Vuillard: Napirend

Sorköz

„Ha a náci párté lesz a parlamenti többség, ez a választás lesz az utolsó a következő tíz évben, és talán a következő száz évben is” – kalapozott Hermann Göring 1933 februárjában kampánytámogatásért a 24 legnagyobb német iparmágnásnál. A gyárosok rezzenetlen arccal járultak Hitler kasszájához. „A korrupció kitörölhetetlen tétel a nagyvállalatok költségvetésében” – így kezdődik a Napirend.

A náci térhódításról szóló könyv a múltról beszél, de a jelennek szól. Nem regény, hanem a tragikomédia és a szatíra elemeit stilizáló esszé. Átütő sikerének titka abban áll, hogy leplezetlenül mutatja meg a zsarnokság vérszomjas, egyúttal pitiáner természetét. Vuillard egyazon portrén jeleníti meg a diktátorok rémisztő és röhejes arcvonásait. Hitler ijesztő, mégis nőies mozdulatokkal hadonászik, sipítozva fenyegetődzik, mint ahogy ezt Chaplin filmjében, A diktátorban láthatjuk, hallhatjuk.

A könyv jórészt az Európa sorsát eldöntő Anschluss-szal, vagyis Ausztria 1938-as náci megszállásával foglalkozik. Miként tudta elhitetni Hitler a világgal, hogy a szomszédos kis állam bekebelezése az európai béke záloga? Vajon meg lehetett volna előzni a világháborús katasztrófát egy cseppnyi kurázsival? Talán. Hiszen a német hadsereg 1938-ban még nem volt ütőképes. Ám az európai hatalmak békét akartak. Bármi áron. Azzal áltatták magukat, hogy a gengszterek klubjából párttá alakult nácik idővel szalonképessé válnak. Azért is egyezkedtek Hitlerékkel, mert a diktatúrától fintorgó demokráciákban is tömegek áhítoztak egy jó kis fasizmusra. Imponált nekik a Führer erőpolitikája, amely felszámolta a gyenge rezsimet, és elhárította a „kommunista fenyegetést”. (Talán csak Churchill figyelt fel idejében a veszélyre: már ekkor meglátta Hitlerben a „stricit”.) Lord Halifax angol külügy­mi­nisztert idézi a szerző: „A nacionalizmus és a rasszizmus hatalmas erő, de én nem tekintem őket sem természetellenesnek, sem erkölcstelennek.” És nyomban hozzáteszi: „ezek voltak az alapvetései annak, amit még manapság is a megbékélés politikájának nevezünk”.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.