A náci térhódításról szóló könyv a múltról beszél, de a jelennek szól. Nem regény, hanem a tragikomédia és a szatíra elemeit stilizáló esszé. Átütő sikerének titka abban áll, hogy leplezetlenül mutatja meg a zsarnokság vérszomjas, egyúttal pitiáner természetét. Vuillard egyazon portrén jeleníti meg a diktátorok rémisztő és röhejes arcvonásait. Hitler ijesztő, mégis nőies mozdulatokkal hadonászik, sipítozva fenyegetődzik, mint ahogy ezt Chaplin filmjében, A diktátorban láthatjuk, hallhatjuk.
A könyv jórészt az Európa sorsát eldöntő Anschluss-szal, vagyis Ausztria 1938-as náci megszállásával foglalkozik. Miként tudta elhitetni Hitler a világgal, hogy a szomszédos kis állam bekebelezése az európai béke záloga? Vajon meg lehetett volna előzni a világháborús katasztrófát egy cseppnyi kurázsival? Talán. Hiszen a német hadsereg 1938-ban még nem volt ütőképes. Ám az európai hatalmak békét akartak. Bármi áron. Azzal áltatták magukat, hogy a gengszterek klubjából párttá alakult nácik idővel szalonképessé válnak. Azért is egyezkedtek Hitlerékkel, mert a diktatúrától fintorgó demokráciákban is tömegek áhítoztak egy jó kis fasizmusra. Imponált nekik a Führer erőpolitikája, amely felszámolta a gyenge rezsimet, és elhárította a „kommunista fenyegetést”. (Talán csak Churchill figyelt fel idejében a veszélyre: már ekkor meglátta Hitlerben a „stricit”.) Lord Halifax angol külügyminisztert idézi a szerző: „A nacionalizmus és a rasszizmus hatalmas erő, de én nem tekintem őket sem természetellenesnek, sem erkölcstelennek.” És nyomban hozzáteszi: „ezek voltak az alapvetései annak, amit még manapság is a megbékélés politikájának nevezünk”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
