Tóth Csaba

A lengyel választások eredményét Magyarországon mindig fokozott figyelem övezi; szinte minden lengyel voksolás után felvetődik a kérdés, hogy befut-e a „varsói gyors” Magyarországra. Nincs ez másképp a múlt vasárnapi választás kapcsán sem. A jobboldali populista PiS győzelme a konzervatív jobboldali kormánypárttal (PO) szemben és a baloldal kiesése a parlamentből egyértelmű analógiákat vet fel: vajon erre halad a magyar politika is?

Mit tehet az Európai Unió, ha úgy véli, egy tagállam messzire került a demokrácia és jogállamiság közös európai értékeitől?

Liberális ember soha nem érezheti eszmerendszerét olyan erősnek, mint amikor a hazai jobboldal véleményformálóit hallgatja. A miniszterelnök értelmezésében ma Európát a liberálisok uralják; a jobboldali blogok gyakran valamiféle liberális véleménydiktatúrát tesznek felelőssé korunk problémáiért, a lassan fél évtizede nem létező SZDSZ pedig ma is kiváló céltáblája a liberalizmust kritizálni igyekvőknek.

Európa egyre kétségbeesettebben próbál hatékony, mégis humánus megoldást találni a menekültkérdésre. A külső szemlélőnek sokszor úgy tűnhet, az európai politikusok csak rossz és rosszabb megoldások között választhatnak. Pedig létezik olyan ország, amelyik az EU-ba most érkezőknél sokkal több bevándorlót integrált sikeresen: az Egyesült Államok.

Miközben viszonylag sok elemzés született arról, hogy milyen problémákat jelent a baloldali ellenzéki pártok számára a menekültkérdés, kevesebb figyelmet kapott, hogyan érinti mindez a Jobbikot. Szeptember elejére úgy tűnik: a párt a „cukiságkampányt” ideiglenesen félretette, és a menekültek ügyében ismét a Fidesztől jobbra helyezné el magát.

Az utóbbi napokban több helyen is megjelent a hír: az MSZP-ben többen Tóth Bertalant tekintik Orbán egyik lehetséges kihívójának. Bár az érintett maga is nyári szenzációkeltésnek nevezte a hírt, a téma rávilágít arra, hogy a baloldal még mindig legfeljebb az ötletelés szintjén foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen szervezeti és személyi konstrukcióban kívánja felvenni a versenyt a Fidesszel.

A magyar baloldal válságtüneteit nem kisebbíti, legfeljebb kontextusba helyezi annak felismerése, hogy a baloldal szerte Európában nehéz napokat él át. Más országok megoldásai azonban inspirációt nyújthatnak – vagy éppen az elkerülendő csapdákat jelezhetik a hazai baloldal sikeresebbé tételén dolgozóknak.

Nem Orbán Viktor az egyetlen, aki szerint a baloldal nem része a nemzetnek; illetve „nem szereti” a magyarokat. Jobboldali politikusok rendre vádolják internacionalizmussal, a nemzet iránti elkötelezettség hiányával ellenfeleiket; az amerikai demokraták éppen úgy megkapják ezt, mint a francia szocialisták. A baloldalnak azonban sem elfogadni nem érdemes ezt az értelmezést, sem csöndben maradnia. A politikai kommunikáció gyakorlata azt mutatja: ha az egyik oldal hatalmas erővel igyekszik elfogadtatni valamit, a másik oldal pedig passzívan hallgatja, a választók a hangosabb félnek hisznek majd.

Már fizikai áldozata is van a kormány menekültellenes kampányának, miután a hétvégén ismeretlen támadók Szegeden megvertek egy lányt, akinek a barátját bevándorlónak nézték. A tragikus esemény dacára nem érdemes arra számítani, hogy a kormány enyhítene a kommunikációján: a menekültellenes kampány politikailag sikeresnek tűnik.

Az utóbbi években egyre világosabbá vált: Európa nem képes kezelni, ha az integrációval kapcsolatban kialakult elitkonszenzust nem marginális szereplők, hanem az unió kormányfői támadják – hívják őket Orbánnak vagy Tsiprasznak. A görög válságot Európa túlélheti – de csak akkor, ha képes lesz politikailag értelmezhető érveket megfogalmazni a populista kihívásokkal szemben.

A Fidesz menekültellenes kampánya nem a menekültekről szól, hanem arról, vissza tudja-e szerezni a politikai kezdeményezést a Fidesz – fél év folyamatos defenzíva után. A kampány politikai mozgatórugóinak megértése segíthet a leghatékonyabb ellenszerek megtalálásában.