Jeremy Corbyn. Érdemes lesz e névre emlékeznünk, mert ha e baloldali politikus megnyeri a brit Munkáspárt vezetőválasztását, ő lehet Tony Blair pártjának megmentője – vagy megsemmisítője. A Munkáspárt soron következő választása ugyanis nem egyszerűen arról szól, ki lesz David Cameron ellenzéke – és nem mellékesen a közelgő brit EU-népszavazáson az unió támogatóinak arca –, hanem arról is, egy újabb európai országban radikalizálódik-e a baloldal.
Az európai baloldali pártok az utóbbi évtizedben sok országban egyre gyengébb teljesítményt nyújtottak: az alacsonyabb státuszú, fenyegetett, rendpárti szavazóikat mindinkább elhódítja a radikális jobboldal, míg a liberálisabb, városiasabb és fiatalabb választóik számára az új baloldali és zöld mozgalmak jelentenek alternatívát. Az egyik lehetséges válasz e kihívásokra a radikalizálódás: a centrum helyett a balra fordulás; az utóbbi évtizedekben így-úgy elfogadott piacpárti konszenzus felrúgása. E folyamat terméke a görög Sziriza vagy a spanyol Podemosz: ezekben az országokban a hagyományos baloldal helyett vagy mellett jelentek meg a radikális baloldali pártok.
| ||
Az Egyesült Királyságban a napokban annak vagyunk tanúi, hogy ez a folyamat a bevett baloldalon belül is végbemehet. A brit Munkáspárt Európa egyik leginkább centrista baloldali pártja volt; különösen Tony Blair vezetése alatt a „harmadik út” meghirdetésével azt hirdette, hogy a jóléti szolgáltatások kiterjesztéséhez erős gazdaság, alacsony adók és a vállalkozások sikere szükséges. Ez a gondolat – a baloldal centrum felé tolása – jelentette a siker receptjét a 90-es évek végétől szűk egy évtizedig a brit, a német vagy a francia baloldal számára; Gyurcsány Ferenc is e receptből táplálkozott 2006-os győzelméhez.
A gazdasági válság óta azonban a harmadik utas baloldaliság kifulladt, s nem a sikerek, hanem a válságok jellemzik inkább Európa szociáldemokrata pártjait. Ebbe a trendbe illeszkedett a brit baloldal sorozatban második veresége a konzervatívokkal szemben.
A brit baloldal felmutatja mindazokat a kihívásokat, amelyekkel a kontinensen testvérpártjai küzdenek. A Munkáspárt valójában három fronton is választást vesztett. Skóciában egy baloldali nacionalista párttól szenvedett vereséget: a helyzet itt a skót érdekek figyelembevételét és baloldali fordulatot kívánná. Rosszul szerepelt a régi, leszakadó ipari vidékeken is, ahol a Brit Függetlenségi Párt rendpárti, menekültellenes és populista retorikájával hódította el szavazóit. A konzervatívokkal szemben pedig a gazdagabb, sikeresebb területeken maradt le – itt meg nem több, hanem kevesebb radikalizmust kellett volna a pártnak demonstrálnia.
| ||
A vereség után, ahogy fejlett demokráciákban szokás, számos elemzés született arról, mi volt a probléma. A magyarázatok két részre oszthatók. Az egyik: az utóbbi években a brit Munkáspárt túlságosan eltávolodott Blair víziójától; míg az Egyesült Királyság egésze egyre sikeresebbé vált, a baloldal csak a szegények és leszakadók pártja lett. A másik magyarázat pont ennek az ellenkezője: a baloldal nem volt eléggé megkülönböztethető a konzervatívoktól; nem távolodott eléggé el a korábbi kudarcos kormányzástól.
Ebbe a küzdelembe robbant be Jeremy Corbyn. Corbyn korábban marginális figurának számított: túl radikális, túl szocialista, túl egyenlősítő volt. Bár a 80-as évek óta tagja volt a frakciónak, semmilyen komolyabb szerepet nem játszott. Ám az utóbbi hetekben mégis ő vált a legesélyesebb elnökjelöltté. Corbyn a gazdagok sokkal magasabb adóztatását, állami lakásépítést és infrastruktúra-fejlesztést, a vasutak és energiacégek államosítását, az albérletárak állami szabályozását követeli. E pontok nekünk talán nem tűnnek radikálisnak, de Nagy-Britanniában – amely hagyományosan a leginkább szabad piaci országok egyike Európában – a szocializmus megvalósulásának tűnhetnek. Corbyn fellépése, stílusa is nagyon más elődeitől: tökéletesen felépített és öltönyben-nyakkendőben elmondott kommunikációs panelek helyett egyszerűen öltözködő, gyakran hibázó, igazi 80-as évekbeli politikust látunk. Ha Corbyn megnyeri a Munkáspárt elnökségi küzdelmét, Európa egyik legnagyobb baloldali pártja vesz radikális fordulatot. Egy Corbyn vezette Munkáspárt pedig válaszolhat arra a kérdésre: a radikalizálódás-e a politikailag sikeres válasz a baloldal előtt álló kihívásokra.
A magyar baloldal problémái tartalmilag nagyon mások, mint európai társaié – strukturálisan azonban hasonlóak. Az MSZP egykori választási koalíciójának minden eleme támadás alatt áll. Az alacsony státuszú, kékgalléros szavazók számára a Jobbik is választható alternatívává vált. Az urbánus értelmiség a kisebb baloldali pártok felé kacsingat. A középosztályban pedig – ahol a baloldal korábban sem volt különösebben erős – a Fidesz megállíthatatlannak tűnik.
Ebben a helyzetben különösen fontos, hogyan válaszol a baloldal ezekre a nagyon különböző kihívásokra. Vajon képes volt-e a Fidesz annyira átalakítani a magyar társadalom politikai és értékszerkezetét, hogy a választási győzelemhez csak a Fidesz bizonyos üzeneteinek elfogadása vezethet? Vagy a siker receptje éppen a kormány intézkedéseinek a korábbinál erősebb, progresszív alapú támadása lehet? Legyen szó a menekültkérdésről, rezsicsökkentésről vagy a Fidesz közjogi rendszeréhez való viszonyról, e kérdés elemi erővel vetődik fel. Miközben egyértelmű, a baloldali véleményformálók és politikusok többsége ösztönösen mit válaszolna, egyáltalán nem biztos, hogy potenciális választóik is egyetértenének velük.
A külföldi példák magyar helyzetre vonatkoztatásával óvatosan kell bánni. Ám a politikában ritkán kell feltalálni valami újat – gyakran elég a máshol sikeres receptek okos alkalmazása, vagy a hibák elkerülése. Ebből a szempontból is érdemes Magyarországon is figyelni Jeremy Corbyn kísérletére.
