Corbyn, Sanders és a baloldal megújítása

Az utóbbi napokban több helyen is megjelent a hír: az MSZP-ben többen Tóth Bertalant tekintik Orbán egyik lehetséges kihívójának. Bár az érintett maga is nyári szenzációkeltésnek nevezte a hírt, a téma rávilágít arra, hogy a baloldal még mindig legfeljebb az ötletelés szintjén foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen szervezeti és személyi konstrukcióban kívánja felvenni a versenyt a Fidesszel.

Ha más nem, az utóbbi hónapok nemzetközi tendenciái jó példákat mutattak arra, milyen körülmények között lehetséges a baloldal megújítása. Nagy-Britanniában Jeremy Corbyn váratlanul a Munkáspárt első számú elnökjelöltjévé vált markánsan baloldali üzenetével. Az Egyesült Államokban az ottani baloldalként funkcionáló Demokrata Pártban a legnagyobb lelkesedést Bernie Sanders váltja ki. Bár Sanders az elemzők szerint kevésbé esélyes arra, hogy a Demokraták elnökjelöltjévé váljon, támogatóinak lelkesedése alapvetően forgatta fel az unalmasnak gondolt előválasztást, és jelzett komoly kétségeket a toronymagasan esélyesnek vélt Hillary Clinton számára.

Távol

 

Corbynban és Sandersben sok a közös vonás. Mindketten idősebb politikusok, akik több évtizede kezdték politikai karrierjüket – közönségük mégis a legfiatalabb, legprogresszívebb társadalmi rétegekből kerül ki. A „fiatalok megszólításának” – a baloldal huszonöt éve permanens kihívásának – a titka így nem az, hogy valaki maga is fiatal vagy a politikában kezdő politikus legyen, hanem hogy személyisége vagy üzenete rezonáljon a fiatalabb korosztályok elvárásaival. Corbyn és Sanders látványosan szakítottak pártjuk korábbi beszédmódjával; másképp akarnak a politikáról beszélni, mint pártjuk előbbi professzionális politikusai. És mindketten lényegesen radikálisabb üzeneteket fogalmaznak meg, mint ami korábban a pártjukra jellemző volt; Corbyn és Sanders is balról támadják a korábbi establishmentet.

Egyelőre nem tudjuk, e kísérletek sikeresek lesznek-e – akár saját pártjukon belül, akár tágabban, a választók széles köreiben. Néhány dolgot azonban megmutatnak azzal kapcsolatban, hogyan lehetséges izgalmassá, vonzóvá és fiatalossá tenni a mainstream baloldali pártokat.

Az első és legfontosabb elem az újdonság és a hitelesség kombinációja. Sanders és Corbyn egészen egyszerűen mások, mint amit a választók a pártjuktól megszoktak. Nem tudjuk, a másság melyik eleme a legfontosabb: az eltérő hang és stílus; a politikusok „újdonsága” vagy az eltérő, korábban gyakran szélsőségesnek tekintett program felvállalása. Ám mindkét kampány érezhetően újszerű. Míg ellenfeleik a korábbi programok kis korrekcióját, ráncfelvarrását és a taktikai hibák kiküszöbölését ígérik, Corbyn és Sanders alapvetően átalakítanák saját országuk baloldalát.

A másik közös vonás a jól eltalált elitellenesség. Mindkét politikus évtizedek óta professzionálisan foglalkozik a politikával; Sanders szenátor, Corbyn pedig több mint húsz éve képviselő. Egyikőjük sem a politikán kívülről érkezik. Ám egyikőjük sem volt része a korábbi fősodornak – így hitelesen tudják eladni, hogy a korábbi elitkompromisszumokból kimaradtak. Győzelmük lehetővé tenné, hogy az egyébként a fősodorban található pártjuk hirtelen a protesztmozgalmak elemeit vegye fel.

És közel

 

Végül mindkét kihívó vérprofi politikus: tisztában vannak a szervezetek és intézmények fontosságával; elitellenes üzenetük nem politikaellenes. Sanders és Corbyn nem a semmiből léptek elő: kampányukat a pártjuk által szervezett előválasztási küzdelem kényszerítette ki: Sanders esetén a bevett amerikai előválasztási rendszer, míg Corbynnál a brit Munkáspár döntése, hogy a következő vezetőt az egyszerű párttagok és szimpatizánsok választhatják ki. Az előválasztás intézménye kulcsszerepet játszott abban, hogy legyen alkalom a két elitellenes jelölt fellépésére. Innentől azonban mindketten profi politikusként viselkedtek: támogatókat gyűjtöttek, kampánystábokat állítottak fel, pénzt gyűjtöttek, politikai üzeneteket fogalmaztak meg, majd ismételtek minden létező alkalommal.

A külföldi receptek egy az egybeni másolása soha nem célravezető. Mégis: a fenti elemek jól mutatják, milyen nehézségekkel küzd a hazai baloldal. Miközben a fennálló helyzetet el nem fogadó párttól a választók az újszerűséget várják, a hazai baloldalra nehezen lehetne azt mondani, hogy akár stílusban, akár személyekben, akár programban alapvetően mást kínálna, mint korábban. Néhány esetben – a DK-nál – a kontinuitás explicit, sőt erénynek tételezett; más pártoknál nem annyira cél, mint inkább csak eredmény. Ezzel együtt ma alighanem kevés választó tudná megmondani, miben más a baloldal üzenete – vagy éppen stílusa, beszédmódja, politikája –, mint a 2014-es vereség előtt.

Hasonló a helyzet az elitellenességgel. A választók többsége elégedetlen a kormánnyal, sőt gyakran a politikai rendszerrel is. Ez az elégedetlenség érthető módon párosul elitellenességgel: a kormányzati korrupció, a fideszes politikusok és Fidesz-közeli oligarchák jól dokumentált gazdagodása komoly indulatokat vált ki a választók jelentős részéből. Ezeket az indulatokat azonban ma leginkább csak a Jobbik – és kisebb részben az LMP – képes becsatornázni. A baloldali politikusok nem az elit ellenségeinek, hanem részeinek tűnnek – és gyakran így is pozicionálják magukat.

A feladat a hazai baloldal számára nem könnyű: a jobboldal komoly erőforrás-többletét felhasználva mindent meg is tesz azért, hogy a baloldal bármilyen megújulási kísérlete kudarcba fulladjon. Mégis: ha a hazai baloldal legfeljebb a 2014-es program és üzenet toldozott-foldozott, picit javított verzióját kínálja majd a következő években, aligha tudja majd kielégíteni a választók igényét a változásra. A következő választásokig még majdnem három év van hátra – ez az idő elég kell hogy legyen, hogy a baloldal legalább kísérletet tegyen arra, tud-e alapvetően mást és másképp mondani, mint korábban.