A görög válság okaival kapcsolatban jellemzően két értelmezéssel lehet találkozni – attól függően, hogy ki kit szeretne felelőssé tenni a válságért. Az egyik szerint a lusta görögök évekig hazudtak Európának; évek óta csak a német adófizetők euróiból élnek; válságukat megérdemlik, Európa erősebb lenne nélkülük. A másik: Európa értelmetlenül kényszerítette bele Görögországot egy olyan válságkezelésbe, ami csak az európai eliteknek – bankároknak, eurokratáknak stb. – volt jó; most, hogy a görögök végre találnának egy alternatívát a globális neoliberalizmussal szemben, Európa kormányuk megdöntésére készül. Mindehhez pedig társul egy jó adag kulturális sztereotipizálás: a lusta görögökről és a szívtelen németekről.
Mindkét értelmezés alighanem több tudatosságot és gonoszabb szándékot tulajdonít a feleknek, mint amivel azok rendelkeznek. A kölcsönös meg nem értés, az eltérő logika, az európai elitek érzéketlensége a gazdaságilag nehezen értelmezhető belpolitikai logikára sokkal inkább felelős a mostani helyzetért. Az utóbbi napok egyik tanulsága, hogy Brüsszel nincs felkészülve az európai integráció jelenlegi formájával szembeni populista kihívásokra.
| ||
Mindez nem kellett volna meglepetésként érje az európai vezetőket: ha más nem, Orbán Viktor megtaníthatta volna őket erre. Bár a Sziriza hazai támogatói nem szeretik elismerni, Tsiprasz és Orbán EU-politikája között sok a hasonlóság. Mindketten az EU „diktátumairól” beszélnek, és a nemzeti szuverenitás visszaállítását követelik. Mindketten „unortodoxok” abban az értelemben, hogy elutasítják az általuk megszorítónak nevezett politikán alapuló – egyébként is egyre több helyről támadott – európai gazdaságpolitikai konszenzust. És mindketten mindent felülíró szempontnak tekintik a belpolitikai hatalom megtartását.
Az európai országok vezetői évtizedek alatt hozzászoktak ahhoz, hogy az Európai Uniót voltaképpen egy elitkonszenzus tartja fenn: a legfontosabb döntéseket hozók közös meggyőződése arról, hogy az európai integráció a kontinens egésze számára előnyös. Sok politikus kampányolt az unió ellen – ám amikor hatalomra kerültek, retorikájukat többnyire mérsékelték, és igyekeztek fenntartani, sőt gyakran mélyíteni az integrációt. Mivel azonban az európai integráció komplex, nehezen elmagyarázható és gyakran absztrakt előnyöket hozó folyamat, egyre inkább lemondtak arról, hogy az integráció melletti érvek számára többséget szerezzenek. Elfogadottá vált a gyakorlat, hogy az európai vezetők a tárgyalóasztal mellett kompromisszumokba mennek bele, amit saját fővárosaikban ők maguk támadnak. Az integráció melletti érveket felváltották az integráció elkerülhetetlensége melletti érvek.
Orbán Viktor politikájával éppen azért nem tudtak mit kezdene az európai vezetők, mert látványosan felrúgta ezt az elitkonszenzust: nemcsak Budapesten, hanem az Európai Parlamentben is úgy beszélt, ahogyan korábban csak a marginálisnak tekintett euroszkeptikusok szoktak. Ugyanakkor utólag éppen a görög válság mutatja meg, mennyire csak a retorikáról szóltak a magyar kormányfő euroszkeptikus megnyilatkozásai. Az európai vezetők, Tsiprasz tárgyalópartnerei még mindig nem dolgozták fel, hogy egy politikus nem csak szavakban, de tettekben is kész veszélybe sodorni az európai integráció évtizedes eredményeit a belpolitikai túlélés érdekében. Jean-Claude Juncker hétfői sajtótájékoztatóján a brüsszeli establishment döbbenete kézzelfogható volt: Juncker árulással vádolta a görögöket, és igyekezett közvetlenül a görög választókhoz fordulni. A jelek szerint Juncker komolyan elhiszi, hogy egy franciául beszélő luxemburgi bürokrata, akit még támogatói is gyakran kritikával illetnek, hitelesebb lesz a görög választók felé, mint saját kormányuk, amit nemrég választottak meg hatalmas többséggel.
| ||
Miközben az európai integráció kritikusai a brüsszeli döntéshozókat rendre úgy állítják be, mint akik szándékosan és tervszerűen akarják megfosztani az európai országokat nemzeti szuverenitásuktól, és rájuk erőltetni a – jobb híján – neoliberálisnak tekintett gazdaságpolitikát, valójában inkább a hosszú tervek hiánya, a rögtönzések és a politikai naivitás jellemzi őket. A Görögországgal folytatott tárgyalások során végig azt gondolták: végeredményben az integráció fenntartása, a görög csőd elkerülése és Európa egysége fontosabb lesz a Szirizának, mint kampányígéreteinek betartása és a belpolitikai sikerek; hogy majd „idomul” az európai konszenzushoz. A most kialakult helyzet elképzelhetetlennek tűnt, hiszen – bármilyen megoldás mellett – biztosan rossz lesz mind Görögországnak, mind Európa egészének. A jelek szerint Brüsszel annyira elhitte saját retorikáját az integráció szükségszerűségéről, hogy nem vette észre: kritikusai nem csak a választóknak szánt „gumicsontként” rúgnak bele az unióba – kritikájukat komolyan gondolják.
Ahogy az EU brit, szabadpiaci kritikusainak nincs igazuk abban, hogy Brüsszel nélkül szabadabb, liberálisabb Európa alakulna ki, úgy a Sziriza baloldali támogatói is tévednek: az EU nélkül nem valamilyen egalitárius szocialista utópiában élnénk; a nemzetek közötti nacionalizmus feléledése, a baloldali és jobboldali populizmus előretörése sokkal valószínűbb lenne. Ez azonban nem menti fel Európa támogatóit azon feladat alól, hogy az integráció melletti érveket újra kell fogalmazni – nem csak gazdaságilag, hanem politikailag is értelmezhető módon. A grexitet (a görögök kiválását az eurózónából) Európa, ha nehezen is, de fel tudná dolgozni – ám ha az EU egyik vezető országában is az uniós konszenzust elutasító politikus kerülne hatalomra, azt aligha. Minden válság lehetőség: az unió támogatóinak a görög válság lehetőség arra, hogy felébredjenek – és Brüsszelen kívül is elkezdjenek érdemben érvelni az unió előnyei mellett.
