Soós Csaba

Örök dilemmája a rock 'n' rollnak, hogy mit kezdjen magával egy zenekar, miután feloszlott. Soha többé ne lépjenek fel együtt (tényleg, becsszóra), vagy esetleg belefér egy sok-sok évvel későbbi egyetlen (tényleg, becsszóra) összeállós turné, hogy mókázzanak egyet a régi szép idők emlékére, miközben egy kis pénzt is keresnek? Vagy a zenekar szempontjából legrémisztőbb lehetőséget is kipróbálják, azaz írjanak új dalokat? A skót The Vaselines is sokat vacakolt a válaszadással.

Minden stílusirányzattal előfordul, hogy előbb-utóbb kiüresedik, tartalom nélkülivé válik, főleg, ha olyanok is rácsapják a mancsukat, akik a profitszerzésen kívül másban nem nagyon érdekeltek. A retrofuturista szóról például manapság sokaknak már csak egy szépen dizájnolt állólámpa jut eszükbe a nagyszoba sarkából, egyes rosszakarók szerint pedig eredetileg sem szólt az egész többről.

Az odáig rendben van, hogy az ember kitalálta magának a munkát; nem olyan rossz dolog ez, még pénzt is lehet vele keresni, arról azonban megfeledkezett, hogy mi lesz majd a nyárral. Az őszi-téli lucsokban nincs nagyon más választás: még egy nyomasztó irodában is gyorsabban telik az idő, amíg végre megjelennek az első tavaszi napsugarak.

Több zenerajongó ismerősöm nem tud mit kezdeni a New Pornographersszel, és én megértem őket. Na nem mintha valami értelmezhetetlen lila ködről volna szó.

Úristen, meghallgattuk az új Wavves-lemezt, és nemhogy nem szakadt szét a dobhártyánk, de még a fülünk sem zúg! Mi történik itt?! A 23 éves Nathan Williams vezette San Diegó-i trió az egyik zászlóshajója az elmúlt egy-két évben a blogoszférán átcikázó, otthon felvett, lo-fi hangzásba mártott lemezekkel kereskedő előadók trendjének. Ezek azok a zenekarok (a Times New Viking, a Vivian Girls, többek között), amelyek alapvetően popdalokat írtak, de olyan rettenetes ricsajjal szegélyezték körbe, hogy nemcsak édesanyánkat kergették ki a világból, hanem még a nyitottabb zenerajongókat is, akik attól sem riadtak viszsza, hogy hangosan követeljék az érintett blogok törlését.

Nagyon sokáig nem ismertem Cseh Tamás dalait. A Levél nővéremnek megjelenésekor még meg sem születtem, így fogalmam sincs arról, milyen érzés lehetett meghallani először, a Kádár-rendszerben azokat a dalokat.

A poptörténelemből számtalan példát tudnék arra mondani, amikor egy zenekarral sűrű hátbaveregetések közepette közlik, hogy "srácok, hát ez tök jó, de tisztára olyan, mint", majd a homlokára nyomják az adott együttes matricáját, amit aztán szegény zenekar heves tiltakozások kíséretében próbál magáról levakarni. Többnyire sikertelenül.

Nos, momentán úgy fest a helyzet, hogy a nagy nemzetközi indie-rock csatában Amerika 2:1-re vezet Anglia ellenében, a közönség- és kritikai sikereket is figyelembe véve. Már a kétezres évek elején is az USA került helyzeti előnybe, amikor feltűnt a színen a Strokes, az Interpol, a White Stripes vagy éppen a Shins.

A kanadaiak fellépése után két fontos tanulsággal lettem gazdagabb: az egyik, hogy a Duna közelről rettenetes halszagot áraszt, a másik pedig, hogy a Wolf Parade annyira mégsem jó zenekar. A koncert azért alapvetően rendben volt.

A popzenében bármi megtörténhet. Például az is, hogy világra szóló sikert arat egy dal, amelynek egy részében csak kappanhangon elővezetett dudorászás van.

A suszter maradjon a kaptafánál - tartja a mondás. Persze akadhatnak kivételek, és a She & Him projekt mögött álló Zooey Deschanel feltétlenül ezt a kategóriát erősíti.

Nem állítom, hogy általános érvényű jelenségről van szó, de Magyarországon kétségtelenül létezik olyan felfogás, mely szerint ha egy magyar előadó az ügyes, "szolgai" másoláson túl nem ad hozzá valami sajátos(an magyar), egyedi ízt a zenéjéhez, az nem lehet olyan jó és annyira sikeres - főleg ha angol nyelven énekel. Az elmúlt évtizedben azért feltűnt pár zenekar (a Moog, az Amber Smith vagy a Gonzo), amely valamelyest árnyalta ezt a képet, bár nagy áttörésről az ő esetükben sem beszélhettünk.