A poptörténelembõl számtalan példát tudnék arra mondani, amikor egy zenekarral sûrû hátbaveregetések közepette közlik, hogy "srácok, hát ez tök jó, de tisztára olyan, mint", majd a homlokára nyomják az adott együttes matricáját, amit aztán szegény zenekar heves tiltakozások kíséretében próbál magáról levakarni. Többnyire sikertelenül. A kaliforniai The Morning Benders tagjai ezzel vajmi keveset foglalkoznak, és nyíltan vállalják, hogy õk bizony a Grizzly Bear elkötelezett rajongói. Gond egy szál se, sõt: meghívták a New York-i együttes basszusgitárosát, Chris Taylort, hogy ugyan legyen már a második lemezük producere. Aki persze szíves-örömest elvállalta, hogy még jobban összezavarodjanak az ügyeletes lopást kiáltók. Bár a kép szerencsére azért ennél árnyaltabb, kétségtelen tény, hogy a Big Echón számtalan olyan elemet találunk, amiket már hallottunk korábban a Grizzly Bear lemezein: a fura, folkos, egymásba gabalyodó gitártémák, a sztratoszférában lebegõ dallamok, a csendes melankóliából kiterebélyesedõ refrénbe torkolló dalok mind-mind a nagy példaképet idézik. A Chris és Jonathan Chu testvérpár vezette zenekar viszont paradox módon akkor van igazán elemében, amikor máshonnan merít: a kezdõ Excuses - amellett, hogy az egyik legjobb albumindító dal az idén - egybõl megidézi a kora hatvanas évek bájos Kaliforniáját, éppen csak a szikláknak csobbanó óceán hangja hiányzik a háttérbõl, míg a két percig sem tartó Cold War különféle csilingelõ ütõhangszerekre épített egybõl ható, direkt popdal. Szóval én mégiscsak a lassú elszakadás pártján volnék.
Rough Trade/Neon Music, 2010
****
