Úristen, meghallgattuk az új Wavves-lemezt, és nemhogy nem szakadt szét a dobhártyánk, de még a fülünk sem zúg! Mi történik itt?! A 23 éves Nathan Williams vezette San Diegó-i trió az egyik zászlóshajója az elmúlt egy-két évben a blogoszférán átcikázó, otthon felvett, lo-fi hangzásba mártott lemezekkel kereskedõ elõadók trendjének. Ezek azok a zenekarok (a Times New Viking, a Vivian Girls, többek között), amelyek alapvetõen popdalokat írtak, de olyan rettenetes ricsajjal szegélyezték körbe, hogy nemcsak édesanyánkat kergették ki a világból, hanem még a nyitottabb zenerajongókat is, akik attól sem riadtak viszsza, hogy hangosan követeljék az érintett blogok törlését. Voltak aztán olyanok, akik a zajfüggöny mögött meghallották a Beach Boys-os dallamokat, és rajongók lettek, bár tudták, hogy például a Wavves esetében két hullámzó színvonalú lemez után nem lenne szerencsés harmadszorra is ilyen "szarral" kijönni.
Nathan Williams pedig volt olyan okos, hogy belátta ezt: profi stúdióba (!) ment a nemrég elhunyt Jay Reatard zenekarának két tagjával, és elkészítette a nyár egyik legjobb lemezét. Ami nem lett polírozott, egyszerûen csak úgy szól, ahogy egy tisztességes gitár-basszus-dob felállású zenekarnak szólnia kell, amely immár változatosabb eszköztárból dolgozik. És hát a dalok: a nirvanás, Green Day-es poppunkslágerek (King Of The Beach, Post Acid, Idiot), a Phil Spectort idézõ When Will You Come (csengõ!, gyerekkórus!!), a Panda Bear-es Mickey Mouse, meg a lüke "rajzfilmzenék" (Baby Say Goodbye, Convertable Balloon) mind arra vannak ítélve, hogy böhöm nagy magnóból bömböljenek a strandon.
Fat Possum, 2010
****
