Lemez - Továbbra is itt - Eszembe jutottál - Főhajtás Cseh Tamás előtt

  • Soós Csaba
  • 2010. július 8.

Zene

Nagyon sokáig nem ismertem Cseh Tamás dalait. A Levél nővéremnek megjelenésekor még meg sem születtem, így fogalmam sincs arról, milyen érzés lehetett meghallani először, a Kádár-rendszerben azokat a dalokat.

Nagyon sokáig nem ismertem Cseh Tamás dalait. A Levél nővéremnek megjelenésekor még meg sem születtem, így fogalmam sincs arról, milyen érzés lehetett meghallani először, a Kádár-rendszerben azokat a dalokat. Később, tudatos popzenefogyasztóként persze már az én "hibámból" kerültek el a lemezei; csupán néhány hébe-hóba elkapott tévéfelvételre emlékszem, ahogy félhomályban áll a színpadon, hunyorogva, gyöngyöző homlokkal, sokkal többet beszélve, mint énekelve, és azt gondoltam, a szövegek nagyszerűek, de maguk a dalok - bocsánat érte - dallamszegénynek tűnnek, és úgy éreztem, ez nem nekem szól. Ma már tudom, hogy tévedtem.

Mert aztán úgy alakult, hogy fél évvel a halála előtt kezembe került a 303 magyar lemez... című könyv. Megálltam a Műcsarnok ismertetőjénél, és egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy még mindig nem ismerem egyetlen lemezét sem. Hogy aztán mennyire volt kellemes meglepetés a Műcsarnok végighallgatása, nem is tudnám most hirtelen szavakkal kifejezni, mindenesetre azt gondolom, hogy ez az egyik legjobb magyar album, ami valaha készült, tele változatosan hangszerelt, torokszorító és vicces pillanattal, elragadó dallamokkal (még hogy dallamszegények, ugyan már!), és a Kex Családja után a címadó szám volt a második magyar popdal, ami úgy igazán meghatott. Onnantól kezdve jött a többi magától. Halálakor nemcsak azt sajnáltam, hogy itt hagyott bennünket az egyik legjobb magyar dalszerző-énekes, hanem azt is, hogy nem kezdtem el előbb hallgatni a dalait.

A Cseh Tamás-számok újraértelmezése az öt évvel ezelőtti Illés-feldolgozáslemezhez hasonlóan Marton László Távolodó ötlete volt, az albumot is ő szerkesztette, így nem meglepő, hogy a két lemez közös halmazában jó néhány zenekart-előadót találhatunk. Egy tribute album összeállítása persze mindig hálátlan és nehéz ügy. Legfőképpen akkor, ha ekkora életműből lehet szemezgetni, úgyhogy arra nem is térnék ki hosszabban, hogy kinek melyik dal hiányozhat (nekem például jólesett volna néhány arról a bizonyos Műcsarnokról). A másik, ennél fontosabb kérdés, hogy mit tud hozzátenni az adott zenekar ezekhez a közel hibátlan számokhoz - ha egy picit is árnyalja az eddig megismert hangulatokat, vagy a maga nyelvén megerősíti őket, már nyert ügyünk van. És ezen a lemezen határozottan az ilyen értelmezések vannak többségben. Külön érdekes, hogy egyes dalokat mintha az előadóra szabták volna: a Vasárnapi nép ugyanolyan ironikus-fanyar, mint a Heaven Street Seven maga, a Forró város és a Váróterem visszafogott sejtelmessége Péterfy Borinak és Harcsa Veronikának áll a legjobban; az Amikor Désiré munkásszálláson lakott humora és lazasága tökéletesen passzol a PASO skás vidámságához, a Nincsen más jóleső üressége és letargiája pedig nem is lehetne jobb helyen, mint a Balaton kezében. Aztán ott vannak azok a dalok, amelyeket sikerült továbbgondolni, vagy váratlanabb zenei közegbe helyezni: a Napra prog-rockos bevezetővel, női-férfi énekkel adja elő a Ten Years Aftert, a Quimby "csilingelő", finoman lüktető, "utazós" dalt varázsolt a Benke és Pierre-ből, a Legát-zenekar Feljelentése egészen durva rockos és David Bowie-s részeket váltogat, az emblematikus Budapest a Kistehén Melanko értelmezésében meghökkentően zord és hideglelős, a Csík zenekar felszabadult, népies csasztuskába fordítja az Illegalitásbant, míg Herczku Ágnes és Bognár Szilvia egy számukra nem stílusidegen dalt, az Antoine és Désiré történelemkönyvét két énekhangra hangszerelve vezeti elő. A végére pedig egy eddig nem ismert, borzongató, archív felvétel is jut Cseh Tamástól, a Szomszédom cse ta, amihez Péterdi Péter (egykori zenei rendező) írt hangszeres körítést.

"És attól féltem: nehogy majd így legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen" - 1979-ben énekelte ezeket a sorokat a Ten Years Afterben, és bár értjük, mire gondolt, harminc év elteltével cseppet sem bánjuk, hogy ezek a dalok - most éppen feldolgozások formájában - továbbra is itt vannak velünk.

Fonó-Etnofon Records, 2010

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.