lemez - SEELAND: HOW TO LIVE

Minden stílusirányzattal előfordul, hogy előbb-utóbb kiüresedik, tartalom nélkülivé válik, főleg, ha olyanok is rácsapják a mancsukat, akik a profitszerzésen kívül másban nem nagyon érdekeltek. A retrofuturista szóról például manapság sokaknak már csak egy szépen dizájnolt állólámpa jut eszükbe a nagyszoba sarkából, egyes rosszakarók szerint pedig eredetileg sem szólt az egész többről.

Minden stílusirányzattal elõfordul, hogy elõbb-utóbb kiüresedik, tartalom nélkülivé válik, fõleg, ha olyanok is rácsapják a mancsukat, akik a profitszerzésen kívül másban nem nagyon érdekeltek. A retrofuturista szóról például manapság sokaknak már csak egy szépen dizájnolt állólámpa jut eszükbe a nagyszoba sarkából, egyes rosszakarók szerint pedig eredetileg sem szólt az egész többrõl.

A mozgalomnak ihletet adó ötvenes-hatvanas évek fordulóján azonban még õszintén hittek a felvázolt jövõképekben, és egy popzenei irányzat is alakult space age pop néven, amelynek képviselõi (Esquivel, Martin Denny) analóg szintik (például Moog) és nagyzenekarok összeterelésével képzelték el a jövõ hangjait. A mûfaj gyorsan eltûnt, hogy aztán a 90-es években bukkanjon fel új köntösben az angol Stereolabnek és a Broadcastnek köszönhetõen, immár krautrockkal, a 60-as évek francia csajpopjával, Velvet Undergrounddal, filmzenékkel keverve.

A birminghami Seeland egyik alapítója ex-Broadcast tag, az alma tehát nem esik messze a fájától: a zenekar második lemeze ugyanaz a retrofuturista megközelítésû zene, ám hangsúlyosabb benne a 60-as évek pszichedelikus popja. Néhol egy ûrbe kilõtt The Kinks képe is bevillanhat a hallgató elõtt, a kortársak közül meg a Super Furry Animals dallamvilága simogatja a hallójáratokat, miközben ósdi szintetizátorok, különféle kütyük és hagyományos rockhangszerek vívnak sikeres csatát a szívünkért-lelkünkért, amíg odakint veri a párkányt az esõ, és fúj a novembert idézõ szél.

Loaf, 2010

****