lemez - SEELAND: HOW TO LIVE

  • Soós Csaba
  • 2010. szeptember 23.

Zene

Minden stílusirányzattal előfordul, hogy előbb-utóbb kiüresedik, tartalom nélkülivé válik, főleg, ha olyanok is rácsapják a mancsukat, akik a profitszerzésen kívül másban nem nagyon érdekeltek. A retrofuturista szóról például manapság sokaknak már csak egy szépen dizájnolt állólámpa jut eszükbe a nagyszoba sarkából, egyes rosszakarók szerint pedig eredetileg sem szólt az egész többről.
Minden stílusirányzattal elõfordul, hogy elõbb-utóbb kiüresedik, tartalom nélkülivé válik, fõleg, ha olyanok is rácsapják a mancsukat, akik a profitszerzésen kívül másban nem nagyon érdekeltek. A retrofuturista szóról például manapság sokaknak már csak egy szépen dizájnolt állólámpa jut eszükbe a nagyszoba sarkából, egyes rosszakarók szerint pedig eredetileg sem szólt az egész többrõl.

A mozgalomnak ihletet adó ötvenes-hatvanas évek fordulóján azonban még õszintén hittek a felvázolt jövõképekben, és egy popzenei irányzat is alakult space age pop néven, amelynek képviselõi (Esquivel, Martin Denny) analóg szintik (például Moog) és nagyzenekarok összeterelésével képzelték el a jövõ hangjait. A mûfaj gyorsan eltûnt, hogy aztán a 90-es években bukkanjon fel új köntösben az angol Stereolabnek és a Broadcastnek köszönhetõen, immár krautrockkal, a 60-as évek francia csajpopjával, Velvet Undergrounddal, filmzenékkel keverve.

A birminghami Seeland egyik alapítója ex-Broadcast tag, az alma tehát nem esik messze a fájától: a zenekar második lemeze ugyanaz a retrofuturista megközelítésû zene, ám hangsúlyosabb benne a 60-as évek pszichedelikus popja. Néhol egy ûrbe kilõtt The Kinks képe is bevillanhat a hallgató elõtt, a kortársak közül meg a Super Furry Animals dallamvilága simogatja a hallójáratokat, miközben ósdi szintetizátorok, különféle kütyük és hagyományos rockhangszerek vívnak sikeres csatát a szívünkért-lelkünkért, amíg odakint veri a párkányt az esõ, és fúj a novembert idézõ szél.

Loaf, 2010

****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.