Örök dilemmája a rock 'n' rollnak, hogy mit kezdjen magával egy zenekar, miután feloszlott. Soha többé ne lépjenek fel együtt (tényleg, becsszóra), vagy esetleg belefér egy sok-sok évvel késõbbi egyetlen (tényleg, becsszóra) összeállós turné, hogy mókázzanak egyet a régi szép idõk emlékére, miközben egy kis pénzt is keresnek? Vagy a zenekar szempontjából legrémisztõbb lehetõséget is kipróbálják, azaz írjanak új dalokat? A skót The Vaselines is sokat vacakolt a válaszadással. Persze a helyzetük egy kicsit bonyolultabb az átlagnál. Eugene Kelly és Frances McKee 1986 és 1990 között létezõ zenekara nem jutott tovább a kedves kultuszzenekar státuszánál, még akkor se, ha közben két EP-jükre és egyetlen nagylemezükre egy sereg mézédes dallamot hordtak össze folkos-noise-os-garázsos gitárpopjukkal. Feloszlottak, és talán meg is maradtak volna obskúrus zenegyûjtõk örök kedvencének, ha nem jön Kurt Cobain, és a Nirvanával nem dolgozza fel három dalukat is (Molly's Lips, Son Of A Gun, Jesus Wants Me For A Sunbeam).
Végül 2008-ban újjáalakultak, koncerteztek, tavaly válogatáslemezt adtak ki, és most itt a második album - húsz év után. Adódik a kérdés: megérte hát ez az egész hajcihõ? Végül is igen, még ha eget rengetõ dalok nem születtek is, bár pár új Vaselines-klasszikus mindenképpen (I Hate The 80s, Sex With An X). Humorérzéküket-öniróniájukat nem vesztették el, ahogy a fülbemászó dallamok írásának képességét sem, és Frances tündéri énekhangja szemernyit sem fakult. A zene is nagyjából ugyanaz. Szóval fogalmazhatunk úgy, hogy ezúttal a változatlanság gyönyörködtet.
Sub Pop, 2010
*** és fél
