Több zenerajongó ismerõsöm nem tud mit kezdeni a New Pornographersszel, és én megértem õket. Na nem mintha valami értelmezhetetlen lila ködrõl volna szó. Sõt pont ellenkezõleg. A kanadai zenekart ugyanis éppen azért ünnepelte a szaksajtó 2000-es debütálásakor (Mass Romantic), mert olyan görcsmentesen és hiánypótló módon szállította a hetvenes évekbe kapaszkodó, a Cheap Trick és a Big Star által inspirált power-popos, fülbemászó dalokat - érdekes "dupla csavarokkal". Az együttes agyának, A. C. Newmannek valóban jó érzéke van az emlékezetes dallamok és a nem hétköznapi dalszerkezetek faragásához; ezt a soron következõ két albummal (Electric Version, Twin Cinema) is bizonyította, ráadásul még csajok is besegítenek neki, a korai lemezeken Neko Case (aki szólóelõadó is egyben), mostanában pedig Kathryn Calder is. A 2007-es Challengersen aztán megtört a kezdeti lendület, és bár az új album talán egy picivel jobban sikerült, a bennem is meglévõ folyamatos bizonytalanságot a zenekarral kapcsolatban inkább felerõsítette. A hangszerpark kiterebélyesedett vonósokkal és fúvósokkal, viszont a dallamok és a számok a végletekig cizellált felépítés miatt már-már átesnek a jellegtelenségbe: túlságosan távolságtartóak, nincs mibe belefogódzkodni, hiányzik a markáns, karakteres hang (amit - minden szimpátiám ellenére - a korai lemezeken sem találtam meg annyira), és az album hallgatása közben folyamatosan azt néztem, hogy még hány dal van hátra a végéig. Az ismerõseim ennél durvábban fogalmaztak, és mondom, valahol meg is értem õket.
Matador, 2010
***
