koncert - WOLF PARADE

  • Soós Csaba
  • 2010. május 13.

Zene

A kanadaiak fellépése után két fontos tanulsággal lettem gazdagabb: az egyik, hogy a Duna közelről rettenetes halszagot áraszt, a másik pedig, hogy a Wolf Parade annyira mégsem jó zenekar. A koncert azért alapvetően rendben volt.
A kanadaiak fellépése után két fontos tanulsággal lettem gazdagabb: az egyik, hogy a Duna közelrõl rettenetes halszagot áraszt, a másik pedig, hogy a Wolf Parade annyira mégsem jó zenekar. A koncert azért alapvetõen rendben volt. Amikor február végén kiderült, hogy a montreali együttes fellép nálunk, egy pillanatra teljesen irrelevánssá vált az az össznépi fanyalgás, ami a hazai koncertfelhozatal miatt szokott elõtörni - teljes joggal, hozzáteszem. A Wolf Parade ugyanis valóban az elmúlt évtized egyik fontos zenekara ebben a fajta angolszász gyökerû indie-rockban; elsõ két lemezüket (Apologies To The Queen Mary, At Mount Zoomer) egy emberként rajongta körbe a popzenei sajtó a Pitchforktól a Guardianig. A zenekar hazai ismertsége persze elenyészõ, így attól lehetett tartani, hogy érdektelenségbe fullad a dolog, szerencsére azonban a több száz megjelent nézõ rácáfolt a várakozásokra, remélhetõleg biztatást adva a szervezõknek a jövõt illetõen.

A budapesti koncert a júniusban megjelenõ új lemezt felvezetõ európai turné elsõ állomása volt, érthetõ tehát, hogy a zenekaron még nyoma sem látszott a fáradtságnak: teljes intenzitással "söpörtek" végig a másfél órán. A két fõ dalszerzõ, a szintijével babráló, állandó fejrázással hengerlõ Spencer Krug és a Joe Strummer, valamint Mick Jones szerelemgyerekének tûnõ hiperaktív, különféle kütyük és gitárok között ingázó Dan Boeckner remekül egészítette ki egymást, és felváltva vezették elõ idegbajos, magas vérnyomásban szenvedõ dalaikat. A másfél csillagos pontlevonás inkább azért jár, mert ebbõl a folyamatosan felzaklatott állapotból talán elég lett volna egy óra is; az új, kétségtelen lelkesedéssel elõadott számok sem tûntek annyira izgalmasnak, ráadásul kimaradt a Modern World, illetve a hátborzongató Bang Your Drum. Cserébe viszont megkaptuk a katartikus I'll Believe In Anythinget, aminek a klipjét nálunk forgatták. Ezután már a halszag sem tûnt annyira orrfacsarónak.

A38 hajó, május 6.

*** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”