Ádám Zoltán

Zajlik a nagy alkotmányos harakiri: a demokrácia gőzerővel készül rá, hogy legfontosabb és legélesebb fegyverével, a népakarattal egy lendületes mozdulattal átmetssze a hasfalát. A folyamatról sok érdemes szerző mondta már el, hogy lényege szerint a szabadságjogi hagyomány és a liberális demokrácia intézményi alapjainak felszámolását jelenti. Nem kétséges, hogy az eredmény az intézményi ellensúlyaitól megfosztott, de továbbra is demokratikus felhatalmazással rendelkező hatalom lesz. Mindez nem újdonság a modern politikatörténetben: a permanens válságba süllyedt, ingatag demokráciák előszeretettel konszolidálták így magukat az elmúlt kétszáz évben, amióta az isteni kiválasztottság helyett a népakarat vált a politikai legitimáció elsődleges forrásává. A tömegigényeknek való megfelelés hasonló okokból a diktatúrák számára is fontossá vált: a hatalmi engedmények és anyagi juttatások ügyesen adagolt rendszere tette például évtizedeken át milliók számára elfogadhatóvá a társadalom gerincét 1956 után megroppantó Kádár-kormányzatot.

"Lehet új alkotmányt létrehozni (...), tartalmilag azonban a jelenleginél európaibbat, a hazai szabadság fokának megfelelőbbet nem lehet alkotni" - mondta Sólyom László előző államfő az Egy elnökség lenyomata című kötetének bemutatóján tavaly novemberben, az Index tudósítása szerint. Arról nem szól a beszámoló, hogy Sólyom mit értett pontosan a kissé homályos jelentésű "szabadság foka" kifejezés alatt, de biztosra vehető, hogy nem a fogalom matematikai statisztikai jelentésére gondolt. Hanem valami olyasmire,

Az elmúlt hetekben a kormány nem fukarkodott a gyakran az arrogáns hatalmi politizálás jegyében fogant gazdaságpolitikai lépésekkel. Az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítése, az átmenetinek beharangozott különadók 2012 utáni fenntartása, a Költségvetési Tanács érdemi szakmai teljesítményét megalapozó szakértői stáb szélnek eresztése, a jegybanki monetáris tanács külsős tagjainak kizárólagos kormányoldali jelölése és végül a legnagyobb botrány, a kötelező magánnyugdíjpénztárak már-már zsarolásszerű eszközökkel való felszámolása egytől egyig erősen negatív visszhangot váltott ki. Mindeközben a forint árfolyama és a magyar országkockázat mutatói az elmúlt fél évben jelenősen roszszabb teljesítményt nyújtottak a regionális átlagnál. Mi több, az államcsőd kockázatának árazása alapján az unió keleti tagállamai közül mára Magyarország számít a legkockázatosabb befektetési célpontnak.

A nagyság egyik legfontosabb jegye, hogy nem veszi magát túlságosan komolyan. Magukra a nagy emberek is reflektálnak, de saját nagyságuk ténye hidegen hagyja őket, ezért a környezetükhöz fűződő viszonyukban nyoma sincs nagyságtudatnak. Mernek kicsinek és esendőnek mutatkozni, ezáltal megközelíthetőnek és szerethetőnek maradni, felvállalva a gyengeségeiket is. Nem mintha Angelusz Róbertnek, akiről ezeket a sorokat írom, túlságosan sok gyengeségéről tudnék. Számomra, egykori diákja számára Angelusz maga volt a testet öltött professzor-ideáltípus. Úgy képzeltem, valahogy így festhettek a múlt század elejének német történelem- és szociológiaprofesszorai, a klasszikus német filozófiai hagyományt modern társadalomtudománnyá formáló, fegyelmezetten elhivatott géniuszok.

A szabadság végső győzelme száraz lesz - írja Mannheim Károly főművében, az Ideológia és utópiában, a svájci-német realista írót, Gottfried Kellert idézve. A társadalmi igények beteljesülése kihúzza a talajt a progresszív politikai törekvések alól, ami súlyos következményekkel járhat: Mannheim szerint "egy olyan világban, amely önmagával úgymond már elkészült, és szüntelenül csak reprodukálódik (...), a lét-transzcendencia teljes szétzúzása olyan tárgyiassághoz vezet, amely az emberi akarat pusztulását okozza. (...) A legnagyobb paradoxon jönne így létre, ami csak elgondolható: a legracionálisabb önuralom embere az ösztönök emberévé válna".

Volt egyszer egy magyar liberalizmus. Büszke volt a történelmi hagyományaira, a nyugatos fejlődés és a nemzeti progresszió iránti elkötelezettségére, a civilizatorikus értékek képviseletében játszott szerepére. A magyar társadalom jobbik énjének tekintette magát, nem minden ok nélkül, bár nyilván nem elfogulatlanul, és objektíve nem is mindig megalapozottan. Mindazonáltal ami a rendszerváltást követő húsz év társadalmi és gazdasági fejlődésében modern és előremutató volt, ahhoz valamenynyire közük volt a liberálisoknak (is). Ehhez képest némiképp meglepő fejlemény, hogy ez a történelmileg és társadalmilag is meglehetősen beágyazottnak tűnt hagyomány mára úgy eltűnt a magyar politikai életből, mintha ott sem lett volna. Mi történt? Miért váltak politikai hajléktalanná a liberálisok? És mi történt a liberális szavazókkal? Játszanak-e még szerepet a politikai erőviszonyok formálásában, vagy eltűnnek a színről, mint egy kihalásra ítélt állatfaj irányt vesztve bolyongó, utód nélküli egyedei? Miért?

Nemrégiben a baloldal nyomorúságáról volt szerencsém értekezni ezeken a hasábokon, állításaim alátámasztásául pedig elég megtekinteni a Baja Ferenccel készített Narancs-interjút ("Autonómiák sokszínűségéből álló szövetség", 2010. július 15.). Ebben az MSZP "szürke eminenciása, Balogh András köztársaságielnök-jelölt kitalálója" rámutat, hogy Horn Gyula a nyugdíjasoknak adott utazási kedvezményekkel jelezte a Bokros-csomag után, hogy a baloldali választók számíthatnak az MSZP-re. Most is valami ilyesmire lett volna szükség, mondja a sokat látott szürke eminenciás: felvállalni Bajnait, majd jelezni, hogy a kényszerű stabilizáció után a kormány gondoskodik az övéiről. Bajának, meglehet, igaza van: a Kádár-rendszerben szocializálódott baloldali törzsközönség valóban az utazási kedvezmények, közműdíj-támogatások és anyasági jogosultságok nyelvén ért a leginkább. Vagy talán kizárólag azon.

A baloldal: ethosz. Ahogy a jobboldal is az. Baloldalinak lenni annyit jelent, mint azonosulni a gyengék igazságával. De nemcsak a gyengéknek van igazságuk, hanem az erőseknek is. Igazság és igazság között nem állítható fel matematikai reláció: a végső döntés közöttük mindig szubjektív marad. Az igazán döntő mozzanat azonban nem az igazságok közti választásé, hanem az igazság kereséséé. Ádám Zoltán

- Háromszázhatvankettes számú Hámán Kató Úttörőcsapat, vigyázz! Fogadás balról, zászlónak tisztelegj! - kiáltja a csapatvezető pajtás, és mi tekintetünket balra fordítva, kifeszített kézfejünket a homlokunkhoz emelve tisztelgünk. A hatalmas platánok lombjai közt átszűrődik a napfény, az iskola fehér ing-úttörőnyakkendőben feszít, a zászlót egy nyolcadikos fiú tartja, mellette úttörőlányok menetelnek a boldog jövő felé, előttük a lépéseik ütemét pergető dobos. Az igazgató elmondja a beszédét, mi énekelünk, a kedvencem a DIVSZ-induló, úgy a fülembe mászik, hogy huszonöt évvel később a gyerekeimnek is megtanítom. A nyolcvanas évek elejét írjuk, erős a gyanú, hogy tét nélküli az egész masírozás, de a mozgalmi dalok és a napsütés átmelengetik az ember szívét.

Rekontra - Miért szavazok az MSZP-re? című cikkemre négy reakció is érkezett az LMP-t támogató szerzők részéről, amiért köszönettel tartozom. Különösen Erőss Gábor olvasói leveléért vagyok hálás, amiben politikailag rokonszenves és szakmailag kompetens módon érvel az LMP integrációpárti oktatáspolitikája mellett. "Ehhez a baloldalinak is nevezhető programhoz kérjük a 'baloldali liberálisok' (...) támogatását" - írja, amit a magam részéről szívesen meg is adok: örömmel támogatok minden, a társadalmi integráció előmozdítására irányuló törekvést, még ha szavazni nem is egy programjának bizonyos aspektusaiban "baloldalinak is nevezhető" pártra szeretnék, hanem egy baloldalira. Nemcsak azért, mert én történetesen baloldali liberálisként azonosítom magamat, hanem azért is, mert fontosnak tartom az elsöprő fölényben lévő jobboldal ellensúlyának erősítését.

A többpárti demokrácia egyik nagy előnye, hogy az ember, ha kedve tartja, négyévente megbotránkoztathatja a környezetét a választási preferenciáival. Az alábbiakban erre teszek kísérletet, előre megfontolt, de korántsem aljas szándékból. Ellenkezőleg: célom a demokratikus vita előmozdítása, legjobb tudásom szerint, ha a jelenlegi diskurzus alapkontextusához képest némiképp meghökkentő álláspontot is képviselve. Elő a farbával: alapvetően két okból szavazok az MSZP-re. Egyrészt, mert morálisan ezt tartom helyesnek, másrészt, mert baloldali liberálisként aligha van más érdemi választásom.