A többpárti demokrácia egyik nagy előnye, hogy az ember, ha kedve tartja, négyévente megbotránkoztathatja a környezetét a választási preferenciáival. Az alábbiakban erre teszek kísérletet, előre megfontolt, de korántsem aljas szándékból. Ellenkezőleg: célom a demokratikus vita előmozdítása, legjobb tudásom szerint, ha a jelenlegi diskurzus alapkontextusához képest némiképp meghökkentő álláspontot is képviselve.
Elő a farbával: alapvetően két okból szavazok az MSZP-re. Egyrészt, mert morálisan ezt tartom helyesnek, másrészt, mert baloldali liberálisként aligha van más érdemi választásom.
*
Először tudjuk le a második - nyilván gyengébb - érvet. Baloldali liberálisként egy méltányos, igazságos és szolidáris társadalmi berendezkedés híve vagyok. Kedvelem a plebejus lelkületű hatalomgyakorlást, amely nem kíván folyamatos erkölcsi útmutatásban részesíteni, és hangsúlyozza az állampolgári jogegyenlőséget. Alapszabálynak tartom a magántulajdonon alapuló piacgazdaság mechanizmusainak érvényre jutását, de az esetek jelentős - a közjó szempontjából nyilván körültekintően meghatározott - részében helyeslem azok erőteljes kormányzati korrekcióját. Számomra nem érték a kis állam: általában nem helyeslem a közszolgáltatások leépítését, és csak megfelelő garanciák biztosítása mellett támogatom azok privatizációját. Jó minőségű közszolgáltatásokért cserébe szívesen fizetek sok adót, és nem bánom, ha az általam megtermelt jövedelem jelentős része az állami újraelosztás kényszermechanizmusain keresztül a nálam szegényebbeket gazdagítja.
Olyan párt, amelyik a társadalmi szolidaritás szempontjainak számomra megközelítően elfogadható jelentőséget tulajdonít, egy van ma Magyarországon: az MSZP. Közgazdászként természetesen tudom, hogy a kétezres években fenntarthatatlan mértékűre duzzadt az államháztartás kiadási oldala - alkalmasint magam is bíráltam a közgazdaságilag irracionális mértékű költségvetési expanziót -, fontos és a lehetőségekhez képest megőrzendő közpolitikai eredménynek tartom azonban, hogy a megemelt szociális transzferek eredményeképp csökkentek a jövedelemkülönbségek. Ugyanakkor társadalmi szolidaritás alatt nem csupán a kevésbé szerencsések szociális védelmét értem: egy olyan, rendies társadalomban, mint a miénk, különösen nagy a társadalom peremére szorult vagy bármilyen okból hátrányos megkülönböztetésnek kitett csoportokkal szembeni befogadó attitűd jelentősége. És bár nem állítom, hogy az elmúlt évek szocialista vezetésű kormányai átütő eredményt értek el ezen a téren, egy sor ügyben mégiscsak megteremtődtek a kitaszítottsággal szembeni fellépés törvényi alapjai.
Többek között ezért is tartom súlyosan csalódást keltőnek a társadalmi szolidaritás és a kisebbségek emancipációja iránt elvben elkötelezett LMP politikai szerepvállalását: listavezetőjük minapi nyilatkozata szerint helyteleníti a roma gyerekek iskolai integrációjának adminisztratív úton való "kierőszakolását", mivel az úgymond nem veszi tekintetbe a leszakadó alsó középréteg frusztrációit. (Kimaradni a szekértáborharcból. Schiffer András az LMP-ről, a romák integrációjáról, Paksról, Népszabadság, 2010. március 2.) Ami lehet, hogy igaz, de ezen az alapon akár az apartheidet is bevezethetnénk, mivel a leszakadó alsó középréteg - egyébként érthető - frusztrációjának enyhítését számos esetben bizonyára ez szolgálná a legjobban.
Magára adó demokrata nem emelheti fel a szavát emberek - ráadásul gyerekek - egyenlő emberi méltóságát kikényszeríteni hivatott jogszabályok ellen. Ha pedig az illető korábban jogvédőként dolgozott, azt is tudnia kell, hogy a kisebbségek emancipációja szempontjából mennyire fontosak az ilyen, az öntudatos jogvédő fellépés számára kapaszkodót jelentő jogszabályok. Ehhez képest az LMP egyfelől - mint azt Schiffer mondja - "tudatosan tartózkodik attól, hogy az úgynevezett szimbolikus kérdésekben keresztes háborút szítson", másfelől kínosan ügyel rá, hogy a keresztes háborúk szításában jeleskedő Fidesszel ne konfrontálódjon. A magam részéről ezt nem nevezném hiteles baloldali (vagy legalább nem jobboldali) politizálásnak: számomra kizárva, hogy az LMP-re szavazzak.
*
Marad tehát az MSZP, amely Mihancsik Zsófia állításával ellentétben egyáltalán nem "elviselhetetlen, tűrhetetlen és siralmas" (Elviselhetetlen, tűrhetetlen, siralmas - Miért szavazok az MSZP-re?, Magyar Narancs, 2010. január 28.), hanem nagyjából olyan, mint amilyen egy párt egy demokráciában nyolc év kormányzás után lenni szokott. Jól kormányzott az MSZP az elmúlt nyolc évben? Nos, gazdaságpolitikailag például az elmúlt négy évben, 2006-2010 között meglehetősen jól (az ezzel kapcsolatos álláspontomat lásd Ádám Zoltán: Nincs jobb, Beszélő, 2010. január). Az azt megelőző négy évben pedig meglehetősen rosszul (lásd: Ádám Zoltán: A közrossz természetéről, Beszélő, 2005. október). Az MSZP vezette kormány 2006 őszén tűrhetetlen rendőri jogsértéseknek utat engedve konszolidálta a közrendet Budapesten, majd a következő tavaszra civilizálódott a rendőri fellépés, és - persze egy mondvacsinált ürüggyel - menesztették a két legfontosabb főrendőrt. Természetesen hosszan sorolhatók az elmúlt nyolc év különféle szakpolitikai baklövései, de egyszerűen nem igaz, hogy az eredményserpenyőben nincs semmi.
De persze akkor még mindig nem beszéltünk a jól ismert korrupciós ügyekről, amelyek fényében a "szocialista" jelző lassan a "tolvaj" szinonimájává válik. Nos, ez ügyben is ellenvéleményt kell bejelentenem: az MSZP szerintem semmivel sem korruptabb, mint amennyire a demokratikus világ túlnyomó részében egy párt nyolcévi kormányzás után korrupt szokott lenni. Ez nem a korrupt MSZP-politikusok mentegetése (akikből egyébként, tudomásom szerint, nincs különösebben sok, főleg nem kormányzati szinten): aki korrupt, azt csukják le, demonstráljanak rajta jogállami fellépést. Az MSZP minden jel szerint rendelkezik néhány ilyen politikussal, nem tudok azonban róla, hogy a párt kormányzati befolyásával (vissza)élve bármelyiket megpróbálta volna megvédeni az arra hivatott testületek jogalkalmazási gyakorlatától.
Az MSZP természetesen - mint minden évek óta létező, számottevő politikai erőt képviselő magyar párt - része egy sok szempontból rossz rendszernek, amelyben átláthatatlan módon finanszírozódnak a pártok és választási kampányaik. Nem kétséges, hogy az MSZP az elmúlt években - a többi parlamenti párthoz hasonlóan - a lényegüket tekintve megsértette a kampányfinanszírozásra (elvben) vonatkozó jogszabályokat. Ám ennek a rossz rendszernek a fenntartásáért elsősorban az MSZP-t hibáztatni képmutatás: Gyurcsány kísérleteitől a Schiffer által is elismert tavaly decemberi esetig, amikor az MSZP a Transparency International által javasolt formában terjesztette elő a kampányfinanszírozás új, átláthatóságot biztosítani hivatott szabályait, a szocialisták számos kísérletet tettek a rendszer megváltoztatására. Amihez azonban kétharmados parlamenti többségre lett volna szükség, és ez a dolog lényegét tekintve a Fidesz ellenállása miatt nem jött össze. Annak a Fidesznek az ellenállása miatt, amely mind szakpolitikailag, mind pedig morálisan nagyságrendekkel roszszabb teljesítményt nyújtott az elmúlt években az MSZP-nél, de most mégis egy ország várja tőle a megváltást.
Itt jutunk el érvelésem második - fontosabb - részéig: az MSZP mellett szóló morális megfontolásig. Mi baja ennek az országnak az MSZP-vel - különös tekintettel a tőle az utóbbi négy évben elpártolt másfél-kétmillió választóra? Egyrészt az, hogy 2006-tal ellentétben most tényleg rosszabbul élünk, részben pont azért, mert 2006-ban még túlságosan jól ment nekünk. Nem vitás, hogy ez alapvetően a kormány sara: nem kellett volna 2002-2006 között annyit osztani, most kisebb lenne a csalódottság (bár lehet, hogy ez esetben 2006-ban nem az MSZP nyeri a választást - és most nem a második helyért küzd a Jobbikkal). De - és ezt egy józan értékelésnek muszáj megemlítenie - csalódottság akkor is lenne, mert azzal a gazdaságszerkezettel, amivel Magyarország rendelkezik, nem lehet komoly társadalmi költségek nélkül átvészelni egy akkora világgazdasági válságot, amekkora 2008 őszén kitört. Amit az ellenzék élén a Fidesszel ez ügyben művelt, az botrányos volt. Aki a válság kellős közepén, 2008 decemberében a jegybanki alapkamat megfelezését követeli, az nemhogy egy ország vezetésére nem alkalmas, de a sarki fűszeres könyvelését sem helyes rábízni, mert vagy komolyan beszél, és tényleg fogalma sincs az elemi közgazdasági összefüggésekről, vagy nem, és akkor gátlástalanul hazudik. A Fidesz esetében nyilván az utóbbiról van szó, a Fidesz-hazugságok működőképessége azonban korántsem csak a Fideszről szól.
A Fidesz a pártfinanszírozás reformjához hasonlóan négy éven át ellenzett minden érdemi rendszerjavító javaslatot - úgy, hogy közben lényegében semmilyen alternatívát nem nyújtott. Hogy ezek után ma a válságból való kilábalás pártjaként jelenik meg az aktív választók túlnyomó részének a szemében, az csakis úgy lehetséges, hogy a közvélemény egy meglehetősen torz szemüvegen keresztül szemlélte az elmúlt négy év történéseit. A torzítás részben magából a válságból fakad, ami természetes: aki elveszti az állását, az nem fog esztétikai élvezetet találni a kockázati kamatfelárak csökkenésében. Egy másik, nem csekély része viszont a kormány - és a mögötte álló MSZP - teljesítményére vonatkozó értelmiségi diskurzus súlyos méltánytalanságából ered, amiben a liberális véleményvezérek a főhunyók.
*
Ezek a véleményvezérek 2006-ban túlnyomórészt lelkesen támogatták a gyurcsányi reformokat, majd előbb zavarba jöttek az őszödi beszédtől (ki hitte volna, hogy a választások előtt nem csupa őszinte szó hangzik el?), majd a népszerűségvesztés és a reformok enyhén szólva hűvös társadalmi fogadtatása után a kormányfőn és a mögötte álló párton verték el a port. Mint amikor bukik a gyerek az iskolában, és még otthon is kap egy jó nagy pofont, mert szégyent hozott a szüleire a szomszédok előtt. A legszebb álmait kártyavárként összeomlani látó reformértelmiség minden haragját Gyurcsányra és az MSZP-re zúdította, megfosztva őket az erőfeszítéseik legfontosabb legitimációs bázisát jelentő értelmiségi támogatástól.
Az adócsökkentést és kis államot követelő liberális reformközgazdászok azonos minőségű rosszként írták le a gyurcsányi MSZP-t és az orbáni Fideszt, előkészítve a terepet a kettő között morális distinkciót tenni nem kívánó MDF és LMP számára. Törekvéseikhez csatlakozott a részben nyilván a romaellenes indulatok leszerelését célzó Út a munkához programot lényegében a cigányellenes apartheid intézményesítéseként látó és láttató szociálpolitikus-elit: "Az Út a munkához programmal 2008 végén, a demokratikus jogállam huszadik évében Magyarországon törvénybe foglaltatott a kettős állampolgárság: első- és másodrendű polgárokra osztották a szegényeket. (...) Nem vitás, hogy az életviteli szempontok burkoltan ugyan, de a roma szegények elkülönítésére szolgálnak" - írták Fleck Gábor és szerzőtársai (Az antiszociális kártya, Népszabadság, 2010. január 20.).
Olyan elkülönítésére tehát, aminek során az elkülönítettek fizetést és annak megfelelő társadalombiztosítási státuszt kapnak, amire egyébként az esetek nagy részében esélyük sem lenne, lévén, hogy olyan tartós munkanélküliek, akik a munkanélküli-segélyezési rendszerből már átkerültek a szociális segélyezésibe. Ezáltal a szakpolitikailag nyilván nem hibátlan, de a faji megkülönböztetéstől szándékaiban meglehetősen távol eső lépéssel az MSZP-kormány tehát immár nemcsak gazdaságpolitikailag inkompetensnek, reformelkötelezettségében pedig megbízhatatlannak minősült, hanem politikai hátországának romaellenes indulatait sem volt rest kiszolgálni. És akkor még nem beszéltünk a szélsőjobb térnyerésével egyre elviselhetetlenebbé váló gyűlöletbeszéd elleni jogpolitikai fellépésről, ami ugyebár szintén a szocialisták demokráciadeficitjéről árulkodott.
Az értelmiség által delegitimált MSZP Gyurcsány bukása után viszszatért rosszabbik önmagához, és úgy döntött, hogy egykori törzsszavazói visszanyerése érdekében megpróbálja magát saját - egyébként igen tisztességesen támogatott - kormányának baloldali ellenzékévé maszkírozni. Most "új jelölttel" és "új programmal" vágnak neki az áprilisi választásoknak, eltávolítva magukat az MSZP-t a Gyurcsány és Bajnai által fémjelzett baloldali progresszió pártjaként látni próbáló választóktól - azaz például tőlem.
Itt állunk egy baloldali fordulatot vett MSZP-vel és egy politikai inkompetenciáról tanúbizonyságot tett, immár párt nélküli liberális értelmiséggel. Milyen választási alternatíva maradt a demagóg-tekintélyelvű és a radikális-antidemokratikus jobboldalakon kívül? Egyfelől itt van a Fidesz mellett hangosan dübörgő LMP-egérke. Másfelől rendelkezésre áll a tizenöt évvel ezelőtti gazdaságpolitikai doktrínákat megingathatatlan elszántsággal képviselő Bokros Lajos politikai utánfutójává vált MDF nevű pártroncs. A magam részéről akkor már inkább maradok a komcsiknál. 'k legalább azonosak saját magukkal, minden hibájukkal és érdemükkel együtt.
A szerző közgazdász, a Beszélő szerkesztője.
