Nemrégiben a baloldal nyomorúságáról volt szerencsém értekezni ezeken a hasábokon, állításaim alátámasztásául pedig elég megtekinteni a Baja Ferenccel készített Narancs-interjút ("Autonómiák sokszínűségéből álló szövetség", 2010. július 15.). Ebben az MSZP "szürke eminenciása, Balogh András köztársaságielnök-jelölt kitalálója" rámutat, hogy Horn Gyula a nyugdíjasoknak adott utazási kedvezményekkel jelezte a Bokros-csomag után, hogy a baloldali választók számíthatnak az MSZP-re. Most is valami ilyesmire lett volna szükség, mondja a sokat látott szürke eminenciás: felvállalni Bajnait, majd jelezni, hogy a kényszerű stabilizáció után a kormány gondoskodik az övéiről. Bajának, meglehet, igaza van: a Kádár-rendszerben szocializálódott baloldali törzsközönség valóban az utazási kedvezmények, közműdíj-támogatások és anyasági jogosultságok nyelvén ért a leginkább. Vagy talán kizárólag azon.
Gyurcsány Ferenc legnagyobb politikai ambíciója egy másik nyelv meghonosítása volt a baloldalon; egy olyan nyelvé, amelyen pozitív kontextusban értelmezhetők a modernitás és a piacgazdaság alapkérdései. Gyurcsány, noha 2006-ban sikerre vitte törekvéseit, a pozíciói konszolidálásáért folytatott küzdelemben megsemmisítő vereséget szenvedett. Kudarcát részint szubjektív politikai, részint objektív gazdasági és társadalmi tényezők okozták. A saját magával szemben keltett várakozásokat az adott feltételek között képtelen volt kielégíteni, amit egyre erőteljesebb kommunikációs gesztusokkal igyekezett kompenzálni. Elhíresült őszödi beszéde egy volt ezek sorában: nem az első, nem is az utolsó, és még csak nem is a legmerészebb, noha eredeti kontextusán kívül kerülve érthető módon keltett általános megütközést. Gyurcsány végül beleroppant az egyre emelkedő tét súlyába, és minden addig felhalmozott politikai tőkéjét elveszítette. Ezek után Bajának elvben akár igaza is lehetne: irány a kádárista reflexek jól ismert világa! "Lépjünk föl ismét a baloldali korrekció igényével!" Ez azonban sajnos nem lehetséges: ez a párt azt a jólétérzetet már nem fogja tudni visszaadni.
Egyfelől azért, mert ennek belátható időn belül nem jönnek létre a gazdasági feltételei. Másfelől azért, mert ezt már nem is hinnék el neki - Gyurcsány e tekintetben kellőképp sikeres volt. Marad a versenyképesség javítását és a foglalkoztatás bővítését célzó modern baloldali politika, ami a régi baloldal törzsszavazói számára emészthetetlen, de az egyetlen reálisan szóba jövő út. A régi baloldal reformokat elutasító hívei számára persze létrehozható egy Die Linke-szerű képződmény, ez azonban önmagában nem lesz kormányképes erő. Amit Baja javasol, és amerre az MSZP indulni látszik, csak annyiban tér el ettől, hogy a gyurcsányi reformpolitika miatti szégyenérzet lehalkítja a redisztribúció vívmányait kézitusában is megvédeni kész hagyományos baloldal érces hangját. Minek következtében az antikapitalista indulatok mozgósítása a jobboldal privilégiuma marad.
Amely él is vele. A magyar jobboldal antiliberalizmusának egyik legmarkánsabb jele a (mihez képest is?) mérsékelt és a szélsőjobboldalt egyaránt jellemző piacellenesség, valamint a külföldi befektetők és a nemzetközi intézmények befolyásának visszaszorítására irányuló igény. A jobboldal maga kíván dönteni róla, hogy ki rúg és ki nem rúg labdába a magyar gazdaságban: gazdaságpolitikáját az erőforrások eloszlását szabályozó döntések nagyfokú centralizációja jellemzi. Ez nem feltétlenül jár együtt az erőforrások nagyarányú állami újraelosztásával: az állam nemcsak azokat preferálhatja, akiknek sokat ad, hanem azokat is, akiktől keveset vesz el. A közterhekről és a megfizetésük alóli mentességekről szóló döntések ugyanakkor épp olyan önkényesek és nehezen kiszámíthatók, mint az állami megrendelések és vagyonjuttatások odaítélésének technikái.
A gazdasági szövetségeseknek tett nem transzparens és nem piackonform gesztusok, valamint a klientúrák építésére és finanszírozására irányuló gyakorlatok sokszor párosulnak harcos külfölditőke-ellenességgel, gyakran jelentős hatékonyság- és jóléti veszteséget okozva. Ezzel nemcsak az a baj, hogy gazdaságilag nagyon költséges, morálisan pedig nagyon elfogadhatatlan, hanem az is, hogy mélységes provincializmusából fakadóan összeegyeztethetetlen a konzervatív hagyománnyal. A piacgazdaságért korántsem kritikátlanul lelkesedő Roger Scrutont idézve "minden, a piaci viszonyok eltörlésére irányuló kísérlet a társadalmi tudásnak azt a magját veszélyezteti, amelyből a hagyományok származnak". A piac gyakran jelent ugyan veszélyt a konzervativizmus számára oly fontos társadalmi intézményekre, mint amilyen az erkölcs vagy a vallás, ám az ellensúlyok nélküli állami önkény - mint azt a huszadik század borzalmai bőségesen megmutatták - még a piacnál is pusztítóbb hatású.
A piac lebecsülése az intézmények lebecsüléséből fakad. A magyar jobboldal számára az intézmények - az erkölcsöt és a vallást is beleértve - nem önmagukért tisztelendők, hanem a hatalmi célok elérésének eszközeként. Ez teszi olyan nyomorúságosan provinciálissá ezt a jobboldalt, aminek következtében mindig saját maga számolja fel a társadalmi hitelét. Nyolc ellenzékben eltöltött év után, páratlan választási győzelmét követően a magyar jobboldal most ismét a legjobb úton halad efelé. Mert ugyan ki hisz annak, aki harcos antikapitalista szólamok közepette súlyos adót vet ki a bankokra és biztosítótársaságokra, de (kis híján) mentesíti alóla a haverjait? Aki nyolcmilliós fizetést ad a maga jegybankelnökének, de az ellenfele által javasolttól visszakéri a pénz háromnegyedét? Aki a nemzeti egységről szóló politikai nyilatkozatot lógat a közhivatalok falára, de az ellenfeleit semmibe véve naponta változtatja meg az alaptörvényt? Aki a pártját fogó konzervatív államfőt egy politikai integritás nélküli párttisztségviselőre cseréli?
A demokratikus intézmények azonban, amelyek a kormányzó jobboldal számára nem önmagukért védelmezendő társadalmi konvenciók, hanem puszta hatalmi eszközök, a kormányzottak számára fontosabbak, mint a hatalom gyakorlói hiszik. Az elmúlt húsz év nem a spekulánsok uralmáról szólt, hanem - egyebek mellett - éppen ezeknek az intézményeknek a mégoly féloldalas, de mégiscsak rendkívül széles körű használatáról.
Miért akarnánk róluk lemondani?
