- Háromszázhatvankettes számú Hámán Kató Úttörőcsapat, vigyázz! Fogadás balról, zászlónak tisztelegj! - kiáltja a csapatvezető pajtás, és mi tekintetünket balra fordítva, kifeszített kézfejünket a homlokunkhoz emelve tisztelgünk. A hatalmas platánok lombjai közt átszűrődik a napfény, az iskola fehér ing-úttörőnyakkendőben feszít, a zászlót egy nyolcadikos fiú tartja, mellette úttörőlányok menetelnek a boldog jövő felé, előttük a lépéseik ütemét pergető dobos. Az igazgató elmondja a beszédét, mi énekelünk, a kedvencem a DIVSZ-induló, úgy a fülembe mászik, hogy huszonöt évvel később a gyerekeimnek is megtanítom. A nyolcvanas évek elejét írjuk, erős a gyanú, hogy tét nélküli az egész masírozás, de a mozgalmi dalok és a napsütés átmelengetik az ember szívét.
Egyetlen, a szokottnál kissé harciasabb megmozdulásra emlékszem csak, még alsó tagozatból, amikor váratlanul átvezényeltek bennünket a nagyiskola udvarára, ahol az igazgató bácsi beszédének meghallgatása után az Egyesült Államok neutronbomba-telepítési tervei ellen tiltakoztunk, feltehetően úgy hétévesen. Persze fogalmam sem volt, mi az a neutronbomba, de valami komoly dolognak tűnt, és a helyzet szokatlanságából fakadóan a veszély is elég akutnak látszott.
Nem mondhatni tehát, hogy kora gyermekkorom politikai indoktrináció nélkül telt volna. Ideológiai fejlődésem következő szakasza a gimnáziumi években köszöntött rám, amikor nyiladozó közgazdasági érdeklődésemtől vezérelve, kellő mennyiségű HVG elolvasása után megkezdtem saját közgazdasági elméletem kidolgozását. Ez annyit jelentett, hogy egy füzet borítójára ráírtam, hogy "Marxista szocialista közgazdaságtan". Hogy azután mit írtam bele, ha egyáltalán bármit, arról ma már sejtelmem sincs, de a füzet puszta léte elegendő volt ahhoz, hogy megelőlegezzem magamnak a történelmi fejlődést meghatározó titokzatos összefüggések majdani ismeretét, és bennfentesként tekintsek a múlt ókonzervatív erői és a jövő reformkommunistái között egyre látványosabban feszülő ellentétre.
Aki reformokat akar, az a jó oldalon áll, aki nem, az nem annyira - tanultam meg a hoszszabb autóutakon a Szabad Európa Rádiót hallgató, szülővárosom társadalmi hierarchiájában magas pozíciót betöltő, meggyőződéses kommunista apámtól. Az pedig magától értetődött, hogy a világ értelmezésének intellektuálisan legmagasabb rendű keretét a marxizmus jelenti, noha nem állítható, hogy a rivális ideológiáktól hermetikusan el lettem volna zárva. Anyám vallásos-antikommunista családja kevéssé osztotta apám rendszerpárti, bár korántsem kritikátlan szemléletét. Ebből folytonos viták következtek, ami emlékeim szerint sajátos módon apám és a lelkész nagybátyám közti kapcsolatra volt a legkevésbé jellemző. 't anyám más testvéreivel ellentétben nem fűzte szenvedélyes érdeklődés a politikához, intellektuális erőforrásait pedig temploma és gyülekezete építésére összpontosította. A családban ő járatta egyedül a Népszabadságot - mindenki más, minket is beleértve, a Nemzetet -, mondván, hogy ha egyszer úgyis értesülnie kell a benne foglaltakról, szeretne első kézből tájékozódni.
Aztán reform-közgazdasági röpiratok és utcasarki szamizdat füzetek szárnyán megérkezett a rendszerváltás. Néhány hónapon belül világossá vált, hogy a rendszert ideológiailag legitimálni hivatott hazugságok nem tarthatók fenn, és én '89 nyarán, frissen szerzett érettségimmel a zsebemben beléptem az SZDSZ-be. Hogy miért az SZDSZ-t választottam, és miért maradtam azután közel húsz évig ennek a pártnak a tagja, noha szülővárosomban akkorra már létezett az MDF helyi szervezete, a Fideszét pedig nem sokkal később magam alapítottam meg a barátaimmal, arra voltaképp meglehetősen egyszerű a válasz. Mert az SZDSZ volt az a párt, amelyik a leginkább hiteles baloldali alternatívát jelentette számomra.
Amelyik antikommunista volt, de elutasította a kommunisták üldözését; amelyik nem nacionalista és nem is vallási-világnézeti, hanem szociális-igazságossági és méltányossági szempontok alapján kívánta integrálni a széthullóban lévő társadalmat; amelyik a leginkább elkötelezettnek tűnt az ország nyugatos modernizációja mellett; és amelyik a demokratikus ellenzék és szellemi holdudvara erőfeszítéseinek köszönhetően a legtöbb morális és intellektuális erőforrással rendelkezett mindehhez.
Azokban a hónapokban nappal rendszert váltottam, este pedig az SZDSZ által 1989 tavaszán megjelentetett "A rendszerváltás programját" olvasgattam. Nem állítom, hogy mindent megértettem belőle, de azt tudtam, hogy a benne foglaltaknak meghatározó jelentőségük lesz a következő évek Magyarországán.
S valóban, "A rendszerváltás programja" sok tekintetben csakugyan a rendszerváltás programjának bizonyult, az állásfoglalásai mögött meghúzódó politikai és társadalmi értékrend pedig még akkor is viszonyítási pontként funkcionált, amikor a szabad demokraták ezt már régen nem mondhatták el magukról.
Az SZDSZ által képviselt hagyomány magját egyfajta plebejus-demokrata éthosz és szociálisan érzékeny kapitalizmusbarátság jellemezte. A kitaszítottak védelme és a világ boldogabbik felében elfogadott viselkedési normák helyeslése. Elköteleződés a magántulajdonon alapuló piacgazdaság eszméje és az emberi jogok univerzalitása iránt.
Mindez mára enyhén szólva kérdésessé vált. Fontos azonban észrevenni, hogy a mából viszszatekintve mindez nemcsak azért tűnik fel egy letűnt kor ideológiai panoptikumának részeként, mert az eszmék hordozóinak egy része méltatlannak bizonyult a feladatra, hanem azért is, mert közben átalakult a világ: sem a magántulajdon, sem a társadalmi befogadás, sem a nemzetközi jog eszméi és működési mechanizmusai nem bizonyultak univerzálisnak, sem nálunk, sem sehol másutt. Amiből azonban még nem következik, hogy eleve hiba volt velük azonosulni.
Ezeken a hasábokon arra keresem majd a választ, hogyan lehet ennek a hagyománynak az alapfeltevéseiből kiindulva értelmezni a most következő korszakot, amely néhány héttel ezelőtt brutális egyértelműséggel jelentette be a kezdetét. Hogy ez a fordulat voltaképp miről szól, azt ma még aligha tudhatjuk. Annyi biztos csak, hogy a távolodó múlt és a zavarba ejtően közeli jelen kritikai vizsgálata nélkül sosem értjük majd meg, hogy mi szakadt a fejünkre a rendszerváltás után húsz évvel.
Úgyhogy: fogadás balról. Tisztelegni nem szükséges.
A szerző közgazdász, a Beszélő szerkesztője.
