"Lehet új alkotmányt létrehozni (...), tartalmilag azonban a jelenleginél európaibbat, a hazai szabadság fokának megfelelőbbet nem lehet alkotni" - mondta Sólyom László előző államfő az Egy elnökség lenyomata című kötetének bemutatóján tavaly novemberben, az Index tudósítása szerint. Arról nem szól a beszámoló, hogy Sólyom mit értett pontosan a kissé homályos jelentésű "szabadság foka" kifejezés alatt, de biztosra vehető, hogy nem a fogalom matematikai statisztikai jelentésére gondolt. Hanem valami olyasmire, ami a magyar társadalom politikai magatartásmintáinak, demokratikus érettségének és felelősségérzetének jellemzésére szolgál. Talán valami olyasmit próbált megfogalmazni a volt államelnök, hogy Magyarország még mindig viszonylag fiatal demokrácia, s polgárai már jelentős tapasztalatokat szereztek a szabadságjogok használatáról és a demokratikus kormányzás működési mechanizmusairól, beleértve az autokratikus politikai törekvések által támasztott, a demokráciára leselkedő veszélyeket is, ám szabadsághasználatuk minősége és eredményessége, demokratikus érettségük és felelősségérzetük foka feltehetően elmarad a nyugat-európai vagy észak-amerikai demokráciákban megszokottól. Amiből feltehetően Sólyom szerint az következik, hogy a szabadságjogok mainál szélesebb körű, kiterjeszkedőbb értelmezésű biztosítására nincs szükség, mert a rendszerváltást követő két évtizedben kialakult gyakorlat szerintinél több szabadságjoggal úgysem tudna a magyar társadalom mit kezdeni. Másfelől viszont azt sem indokolja semmi, hogy a jelenlegi alkotmányozási folyamatban a húszéves demokratikus fejlődés eredményeképpen kialakultnál szűkebb körű, restriktívebben értelmezett alapjogi keretbe foglalják az állam és a társadalom működésének alapszabályait.
Sólyom gondolatmenete mögött feltehetően az a megfontolás húzódik, hogy a modern, demokratikus társadalmakat jellemző szabadságjogok gyakorlásához szükség van egyfajta társadalmi érettségre, vagy ha úgy tetszik, kulturális tőkére. Ez nem azt jelenti, hogy ez a megközelítés a társadalmi vagy az individuális fejlettség szintjétől kívánná függővé tenni az egyetemes emberi jogok gyakorlását. Az emberi méltósághoz, a szólás, a hitbéli meggyőződés vagy éppen a pártalapítás szabadságához mindenkinek joga van - ezt egy konzervatív liberális aligha gondolhatja másképp. A szabadságjogok gyakorlásának intézményes keretei, így például a szólás vagy a gyülekezés szabadságának jogilag definiált határai azonban alkalmazkodhatnak, és valamiféleképpen nyilvánvalóan alkalmazkodnak is a társadalom kultúrájához, viselkedési mintázataihoz, domináns szerveződési elveihez.
Absztrakt, normatíve mindenkire mindenütt érvényes jogelvek vannak; kulturális, történelmi és társadalmi kontextustól független jogszabályok azonban nincsenek. Ez nemcsak az alapvető emberi jogok gyakorlására vonatkozik, hanem a társadalmi élet és az állami működés mechanizmusait szabályozó valamennyi (jog)szabályra. Másképp fogalmazva ugyanazok a - formális vagy informális - szabályok jellegükben gyökeresen eltérő társadalmi és politikai dinamikákhoz vezethetnek két, egymástól eltérő társadalmi-kulturális közegben. Ennek a belátásnak meglehetősen messzire vezetnek az implikációi.
Nem egyirányú utca
Egyebek között oda, hogy nem mindig és mindenütt teremthetők meg a nyugati demokrácia intézményi alapjai - pontosabban a nyugaton használatos intézmények egy nem nyugati társadalomban nem feltétlenül járulnak hozzá a nyugati típusú demokrácia fejlődéséhez és megerősödéséhez. Ezen a ponton jutunk el a Halmai Gábor által idézett Fareed Zakaria felismeréséhez az illiberális demokráciáról: működőképes jogállami intézmények és egyéni szabadságjogok nélkül a hatalom akkor is autokratikussá válik, ha többpárti választásokon nyer kormányzati felhatalmazást (lásd Halmai Gábor: Jogállami ellenforradalom - illiberális demokrácia, Élet és Irodalom, 2010. szeptember 24., illetve Fareed Zakaria: The Rise of Illiberal Democracy, Foreign Affairs, 1997. november/december). Sőt, mondja Zakaria, "alkotmányos liberalizmus nélkül a demokrácia nem egyszerűen inadekvát, hanem veszélyes [kormányforma], ami a szabadság erózióját, hatalommal való visszaélést, etnikai megosztottságot vagy akár háborút is eredményezhet". Az életviszonyok és az egyéni szabadságjogok szempontjából gyakran előnyösebb egy féldemokratikus-félautoriter, ámde önkorlátozásra hajlandó jogállam, mint egy többségi felhatalmazásra hivatkozó, hatalmát korlátlannak tételező autokrácia. A nyugatias társadalomfejlődéshez ezért nem annyira többpárti választásokra van szükség, mint inkább jogállamra és a szabadságjogok tiszteletére, aminek kialakulása és megszilárdulása - hangsúlyozza Zakaria - fokozatos folyamat.
A többség hatalmát korlátozó participatív demokrácia elvét követik az EU híres koppenhágai kritériumai is, amelyek meghatározzák az unióhoz való csatlakozás elemi feltételeit. Ezek értelmében a tagjelölt országnak olyan stabil intézményrendszerrel kell rendelkeznie, amely garantálja a demokrácia, a jogállam és az emberi jogok érvényesülését, illetve a kisebbségek védelmét. A csatlakozás feltétele továbbá, hogy a tagjelölt országnak működőképes, az uniós verseny hatásait elviselő piacgazdasága legyen.
A 2010 tavaszán hatalomra került magyar kormány az elmúlt háromnegyed évben részben kívül helyezte magát ezen a minimumon, amire az unió az elmúlt hetekben nem várt, de annál örvendetesebb tiltakozással reagált. A kívülhelyezkedés politikai és társadalmi okai ettől még megmaradtak: az elmúlt háromnegyed évben nem pusztán egy hallatlanul erős demokratikus felhatalmazással rendelkező, a demokrácia participatív felfogását elutasító kormányzat durva hatalomkoncentrációjának lehettünk a tanúi, hanem annak is, hogy a kormány hatalmát korlátozni hivatott intézmények leépítése nem ütközik jelentősebb társadalmi ellenállásba. Ami felveti a gyanút, hogy a liberális demokrácia hívei - Sólyom Lászlóval együtt - talán mégis túlbecsülték a magyar társadalom demokratikus érettségét, a volt elnök kifejezésével élve szabadságunk fokát.
Ami napjainkban Magyarországon zajlik, és amilyen kontextusban manapság a magyar belpolitikai élet fejleményeit - köztük a sajtó szabadságára komoly veszélyt jelentő új médiatörvényt - a nyugati világban tárgyalják, az voltaképp nem más, mint a magyar szabadság fokának meghatározása körüli diskurzus. A kormány által meghirdetett új korszaknak, amely a hivatalos kormányzati propaganda szerint "az átmenet két zavaros évtizedét" követi, két alapjegye a társadalmi és gazdasági folyamatok szorosabb állami ellenőrzése és a kormányhatalom intézményi ellensúlyainak leépítése. Ez valójában nem más, mint egy, a korábbinál alacsonyabb szabadságfok intézményesítésére tett kísérlet. A súlyos szociális következményekkel járó világgazdasági válság és a tőle részben független költségvetési konszolidációs kényszer politikailag mindig jó adottságokat teremt a tekintélyelvű opció számára. Ám öncsalás volna azt állítani, hogy az autokratikus fordulatot megalapozó társadalmi attitűdöt - a liberális demokrácia intézményi alapjainak lebontásával szembeni közömbösséget - pusztán a válság és a megszorítások hívták életre.
A demokratizálódás folyamata nem egyirányú utcában halad. Zakaria leírja, hogy a kelet-ázsiai országok többségében például a II. világháború utáni rövid demokratikus korszakot autoriter rendszerek követték. Ezek a nemritkán katonai diktatúraként induló kormányzatok a következő évtizedekben fokozatosan liberalizálódtak, egyre több gazdasági, polgári, vallási és politikai jogot biztosítva állampolgáraiknak. A világszerte demokratikus áttörést eredményező 1990-es évekre ez a demokrácia, a kapitalizmus, az oligarchikus hatalomgyakorlás és a korrupció sajátos egyvelegét eredményezte - nagyjából úgy, ahogyan ez mintegy száz évvel korábban a nyugati demokráciák többségét jellemezte. Az alkotmányos liberalizmus fejlődése - a jogállam, az önkorlátozó kormányhatalom és a szabadságjogok tiszteletben tartásának intézményesülése - még nem ért arra a fokra, ami lehetővé tette volna a mai nyugati értelemben vett liberális demokrácia stabilizálódását.
Hosszú demokratikus ciklus
Húsz évvel ezelőtt azt gondoltuk, hogy Nyugat-Európa keleti perifériáján, ahová Magyarország tartozik, ez a folyamat a nyugati gazdasági és politikai struktúrákba való integrálódás és a nyugati társadalmi és gazdasági intézmények átvétele révén néhány év alatt lejátszódhat. Tévedtünk. Az intézményeket átvettük, a nyugati struktúrákba integrálódtunk, de ettől még kelet-európai társadalom maradtunk. Amiben nincs semmi meglepő vagy szégyellnivaló: az adott társadalmi és történelmi körülmények között ennél többet várni valószínűleg illúzió volt. Gondoljunk csak bele, hogy a II. világháborúban legyőzött, majd látványosan liberalizált Németország és Japán átalakítása évtizedeket vett igénybe, és erőteljes amerikai befolyás alatt zajlott, mind gazdasági, mind katonai szempontból.
A liberális demokrácia és a piacgazdaság intézményrendszereit a geopolitikai kényszerek és a társadalmi fejlődésbe vetett illúziók együttes hatásának következtében történelmi léptékkel mérve pillanatok alatt vették át a kelet-közép-európai országok. A Nyugattal szembeni gazdasági kiszolgáltatottság és a liberális értelmiség intellektuális dominanciája következtében Magyarország kifejezetten éltanulónak számított ebben a folyamatban - miközben társadalmi fejlettsége és demokratikus hagyományai alapján legjobb esetben is csak közepesen jó adottságai voltak mindehhez.
Nincs abban semmi meglepő, hogy a fejlődéstől elzárt térségek lakói, a leértékelődő kulturális tőkével rendelkező, szakképzetlen tömegek, az egzisztenciálisan kiszolgáltatott inaktív milliók számára a demokrácia és a piacgazdaság sokkal inkább szorongást, frusztrációt és kudarcélményt eredményezett, mint a fejlődés és az önkiteljesedés megélését. Hogy a magyar társadalom az elmúlt húsz évben képtelennek bizonyult a növekvő regionális különbségek, a nemzetközi összevetésben ugyan nem kirívó, de a megelőző évtizedekhez képest szokatlan jövedelmi különbségek, valamint a súlyos etnikai feszültségekkel terhes tömeges mélyszegénység élményének feldolgozására és a belőlük fakadó problémák racionális kezelésére. Annak elfogadására, hogy egy liberális demokráciában a többségitől eltérő kulturális mintázatok hordozóit is megilletik az emberi méltóság társadalmilag intézményesített attribútumai, miközben a kapitalista gazdasági berendezkedés erőteljesen differenciálja a vagyoni helyzetben mért életesélyeket.
Amikor mindezekre a problémákra rárakódott a gazdasági válság és a politikai elit morális züllésének élménye, létrejöttek az autokratikus hatalomátvétel mentális és politikai feltételei. Ennek a fordulatnak az egyik sajátossága, hogy miközben a hatalom régi-új gyakorlói - a velük szemben álló új ellenzékiekkel egyetemben - megvetően nyilatkoznak a megelőző húszéves korszak erkölcsi standardjairól, maguk folyamatosan alulmúlják őket. Politikai ellenfeleiket büntetőjogi eszközökkel fenyegetve kívánnak szembeszállni az úgymond mindenre kiterjedő korrupcióval, miközben felszámolják a korrupciós ügyek nyilvánosságra kerülését elősegítő, a korábbi kormányzati ciklusokban létrehozott intézményi mechanizmusokat, és a politikai hatalommal szemben szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetbe hozzák a közalkalmazotti és köztisztviselői kart. Mindezt saját demokratikus felhatalmazásukra hivatkozva teszik, Zakaria vészjósló figyelmeztetésének megfelelően módszeresen felszámolva a liberális demokrácia alapintézményeit.
Abban, hogy ezt megtehetik, meghatározó szerepet játszik az előző húsz év politikai berendezkedésének, illetve az azt a választók szemében leginkább reprezentáló baloldali-liberális politikai elitnek a delegitimálódása. Ez meglehetősen összetett és bonyolult jelenség, amit itt nincs módom részletesen leírni [bizonyos aspektusairól lásd Demokrácia és (de)legitimáció című írásomat a Beszélő január-februári számában]. E nélkül is leszögezhető azonban, hogy a rendszerváltás utáni politikai berendezkedés és az azt megjelenítő politikusgárda drámai tekintélyvesztése jelentős mértékben abból fakadt, hogy sem a berendezkedés, sem az azt működtető politikai erők nem feleltek meg a rendszert ideológiailag igazolni hivatott elitek - mindenekelőtt a liberális értelmiségi elit - által felállított normatív követelményeknek. A liberális demokrácia, amely elveszíti a liberális véleményformáló elit támogatását, védtelenné válik az autokratikus kihívással szemben. A baloldali-liberális kormányzás politikai és intellektuális kudarca és a liberális értelmiség emiatti csalódásának élménye izgalmas politikatörténeti jelenség, amit szintén nem tudok itt tárgyalni (erről lásd: Rekontra, Magyar Narancs, 2010. március 11.). A történet a többségi társadalmi ellenállással szemben jól-rosszul képviselt piacosító reformok és emancipációs célú közpolitikai intézkedések szövevényéből áll öszsze, amelyek húsz éven át jelentős befolyást gyakoroltak a politikai diskurzusra és a közpolitikai gyakorlatokra, ám végső soron, összességükben súlyos kudarcot vallottak. Mintha a magyar társadalom nem tudta vagy nem akarta volna megemészteni őket, s mintha a liberális politikai elit az esetek döntő részében működésképtelen stratégiát választott volna az érvényesítésükre. (Ez különösen a húszéves "hosszú demokratikus ciklus" második felére igaz.) Itt és most ennek egyetlen, számos nagy tekintélyű liberális szerző által az alkotmányos demokrácia tekintélyvesztésének legfőbb okaként számon tartott példáját, a párt- és kampányfinanszírozás ügyét emelem ki.
Zokszóval visel
Nem különösebben nehéz belátni, hogy ha a politikai pártok nem támaszkodhatnak a híveik jelentős anyagi erőfeszítéseire, és ha a választók közpénzből sem kívánnak rájuk jelentősebb összegeket áldozni, akkor szükségszerűen vagyonos klientúrát fognak maguknak építeni, amely egzisztenciálisan érdekeltté válik politikai befolyásuk fenntartásában. Ez a világon mindenütt így van, a legnagyobb tradíciójú, legfejlettebb demokráciákban is, legfeljebb a politikai hatalom újratermelésének gazdasági mechanizmusai átláthatóbbak, és a közjó szempontjából ésszerűbben intézményesültek, mint nálunk. Tömegdemokráciákban csak pénzből lehet politikát csinálni, a pénz pedig politikai befolyássá válik. Ez nem jelenti azt, hogy a párt- és kampányfinanszírozás tisztába tételének szándéka helytelen törekvés lett volna, ám a képviselete során azt is tudatosítani kellett volna, hogy a politika és az üzleti élet szféráinak intézményes szétválasztása nem lehetséges, és nem is kívánatos cél. Nem pusztán arról van szó, hogy az üzleti érdekek hálójába ágyazott politika jót tesz az üzletnek és ezáltal gyakran az egész gazdaságnak, hanem arról is, hogy a liberális demokrácia intézményesülésének és fennmaradásának egyik legfontosabb társadalmi feltétele éppen a kellően nagyszámú, egymással kompetitív helyzetben lévő szereplőből álló üzleti élet kialakulása és megerősödése. Ehhez pedig - tetszik, nem tetszik - arra van szükség, hogy egyetlen hatalmi központból kontrollálhatatlanul nagyszámú érdekcsoportnak legyen módja a közjavak elosztásának befolyásolására, mivel ennek alternatívája a közjavak egyetlen politikai szereplő által vezérelt, monopolisztikus kisajátítása, ami nem más, mint az illiberális demokrácia talán legfontosabb intézményi öszszetevője (lásd ehhez a putyini Oroszország esetét).
A magyar társadalom tavaly tavasszal úgy döntött, hogy ad egy esélyt az illiberális demokráciának, hátha az megoldja mindazokat a problémákat a cigánykérdéstől az erőforrás-hiányos közszolgáltatási rendszereket át a szélsőséges regionális egyenlőtlenségekig, amelyeket az előző húsz év liberális demokráciájának nem sikerült. Az elmúlt háromnegyed év azonban - egyelőre úgy tűnik - nem sok biztató hírrel szolgált ez ügyben. A kiábrándulás folyamata megkezdődött, ám a politikai aktorok, akikbe a kiábrándult választók ezek után a bizalmukat helyezhetik, egyelőre nem látszanak a színen.
A húsz éven át regnáló politikai osztály - amelynek a hatalom mai gyakorlói akkor is meghatározó szereplői voltak, ha tavaly tavasszal egy meglepően invenciózus és sikeres huszárvágással el is határolták magukat tőle - nem azért vesztette el a közbizalmat, mert szinte kivétel nélkül rongy emberekből állt volna. Nem is a kétségkívül számos közpolitikai balfogás és morális megbicsaklás miatt. Hanem mindenekelőtt azért, mert egy olyan normatív követelményrendszer kontextusába helyeződött a megítélése, aminek az adott társadalmi feltételek között képtelen volt megfelelni. Ez nemcsak a párt- és kampányfinanszírozás ügyére igaz, hanem a gazdasági fejlődés, a költségvetési újraelosztás vagy a közszolgáltatások színvonalának legtöbb problémájára is: valamennyin van mit javítani, némely vonatkozásban pedig kifejezett lemaradások is tapasztalhatók, de nemzetközi összevetésben Magyarország nagy vonalakban többnyire ott tart, ahol általános fejlettségéhez mérten tartania illik. Egy félperiferikus helyzetű, demokratikus hagyományokkal alig-alig rendelkező, gazdaságilag hagyományosan nem különösebben fejlett, ám a nyugat-európai centrum gazdasági és politikai intézményrendszereihez szorosan integrálódott ország színvonalán. Számos tekintetben ott, ahol a nyugati világ húsz, ötven vagy száz évvel ezelőtt tartott. Ehhez a helyzethez mérten érdemes kialakítanunk a normatív elvárásainkat is, nem feledve ugyanakkor, hogy a reálisan kitűzhető rövid távú célok elérése nem azonos a liberális demokráciák nyugati standardjainak teljesítésével.
Minden okunk megvan rá, hogy azt feltételezzük, szabadságunk foka társadalmi-gazdasági fejlettségünknek megfelelő. Magasabb, mint amire az elmúlt háromnegyed év hatalmi önkényének zokszó nélküli elviseléséhez szükség lenne, de alacsonyabb, mint ahogyan azt húsz éven át gondolni szerettük. Ahhoz, hogy a liberális demokrácia hívei ismét sikeressé váljanak politikailag, számot kell vetniük ezzel a körülménnyel.
