Az elmúlt hetekben a kormány nem fukarkodott a gyakran az arrogáns hatalmi politizálás jegyében fogant gazdaságpolitikai lépésekkel. Az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítése, az átmenetinek beharangozott különadók 2012 utáni fenntartása, a Költségvetési Tanács érdemi szakmai teljesítményét megalapozó szakértői stáb szélnek eresztése, a jegybanki monetáris tanács külsős tagjainak kizárólagos kormányoldali jelölése és végül a legnagyobb botrány, a kötelező magánnyugdíjpénztárak már-már zsarolásszerű eszközökkel való felszámolása egytől egyig erősen negatív visszhangot váltott ki. Mindeközben a forint árfolyama és a magyar országkockázat mutatói az elmúlt fél évben jelenősen roszszabb teljesítményt nyújtottak a regionális átlagnál. Mi több, az államcsőd kockázatának árazása alapján az unió keleti tagállamai közül mára Magyarország számít a legkockázatosabb befektetési célpontnak.
Ebben a helyzetben emelte meg 25 bázisponttal, 5,25 százalékról 5,5 százalékra irányadó kamatát e hét elején a jegybank, mondván, hogy a megemelkedett inflációs kilátásokra és a gazdasági környezet kiszámíthatatlanná válására tekintettel eljött a monetáris feltételek szigorításának ideje.
*
A jegybanki lépést persze nyilván sokan a kormány versus Nemzeti Bank dichotómiában értelmezik majd, vagyis hogy a Szabadság téren minden eszközzel igyekeznek betenni a kormányzati gazdaságpolitikának. E vélekedésnek azonban az okkal feltételezett, bár kissé sematikusnak tűnő pszichológiai mechanizmusokon túl semmilyen kézzelfogható alapja nincs. A jegybank utoljára áprilisban csökkentette az alapkamatot, egy nappal a parlamenti választások második fordulója után, makrogazdasági és pénzpiaci szempontból egyaránt megalapozottan. Azóta - külső és belső okokból - nagyságrendekkel emelkedtek a piaci kockázatok, magasabb szintre kerültek az inflációs várakozások, az országkockázatok tekintetében pedig Magyarország a regionális középmezőnyből annak végére került. A piac ugyan egy darabig díjazta a 3 százalék alatti jövő évi költségvetési hiány melletti kormányzati elköteleződést, ám a hiánycél teljesítésének módja - az újabb különadók kivetése és a magánnyugdíjalapok államosítása - ismét csalódást keltettek. Ehhez jött még az elemi jogállami normákkal ellentétes kormányzati magatartás - az alkotmánybíróság jogkörének csorbítása és a visszamenőleges hatályú törvénykezés igényének hangsúlyozott kormányzati képviselete -, továbbá a gazdaságpolitika kiszámíthatatlanná válása.
Egyelőre nem világos, hogy a jegybanki kamatemelés rövid távon milyen hatással jár. A döntést követő órákban az árfolyam gyengült, a szuverén országkockázatot mérő CDS-felár emelkedett, megközelítve a június eleji Kósa-Szíjjártó-nyilatkozatokat követő szintet. A piac tehát - mint az várható volt - nem pusztán a kamatemelés tényére reagált (abból önmagában a forint erősödése következett volna, mivel a kamatemeléssel nőtt a forinteszközökön realizálható hozam), hanem azt egyfajta válságjelzésként értékelte. Igaz, ebben nyilvánvalóan szerepet játszott a régió egészéről alkotott kép kedvezőtlenebbre fordulása, ami alapvetően az euróövezet gyenge fiskális egyensúlyi helyzetű tagországainak finanszírozási nehézségeiből fakad.
A magyar gazdaság külső megítélése mindazonáltal különösen nagymértékben romlott az elmúlt hetekben. A monetáris tanács hétfői üléséről kiadott közlemény szerint: "Az elmúlt időszakban Magyarország kockázati megítélése romlott, ami részben a globális kockázatvállalási hajlandóság csökkenéséhez, részben országspecifikus tényezőkhöz - ezen belül is leginkább a gazdasági környezet kiszámíthatóságának csökkenéséhez - köthető. Utóbbit jelzi, hogy október közepétől kockázati feláraink nagyobb mértékben emelkedtek, mint más, hasonló kockázatú országokban." A tanács szerint a kiszámíthatatlan gazdasági környezet és az élelmiszerárak emelkedése mellett a javuló foglalkoztatási helyzet és a kormányzati adóintézkedések is erősítik a felfelé mutató inflációs kockázatokat, mindezek eredményeképpen pedig "az inflációs cél eléréséhez a következő hónapokban további kamatemelésre lehet szükség".
*
A hétfői kamatemeléssel tehát minden bizonnyal kezdetét vette a kamatemelési ciklus, ami a még mindig nem túl meggyőző magyar gazdasági növekedési teljesítmény fényében - Simor András jegybankelnököt idézve - valóban szomorú fejlemény. A kérdés rövid távon az lesz, hogy a piac által érzékelt, a jegybank által pedig visszaigazolt megemelkedett kockázatszint és a jegybank által előre jelzett infláció-gyorsulás milyen új egyensúlyi kamatszintet tesz szükségessé. Fontos hangsúlyozni, hogy a 2008-as helyzettel ellentétben nincs szó a pénzügyi összeomlás veszélyéről: a jegybanki tartalékok magasak, az államháztartás pedig az előző ciklusban a Fidesz által sokat kárhoztatott stabilizációs intézkedéseknek köszönhetően viszonylagos egyensúlyban van.
Amiről szó van, az a nemzetközi befektetői közvélemény által egyre inkább elutasított, egyre kevésbé hiteles kormányzati gazdaságpolitika, amitől technikailag könnyű volna ugyan eltávolodni, politikailag azonban nehéz. A következő évek gazdaságpolitikáját a kormány a jelek szerint a középosztály és a hazai vállalkozások egy része számára kedvező, más vállalkozásokkal szemben diszkriminatív adópolitikára és a magánmegtakarítások jelentős részének államosítására építi. Emellett feltételezhető, hogy a barátinak tekintett tulajdonosi csoportok piacszerzési törekvéseit is támogatja a gazdaságpolitika - a multinacionális kiskereskedelmi láncokra kivetett különadó például részben erre utal.
Jól látható, hogy e törekvések esetenként mind a hagyományos jogállami alapelvekkel, mind az uniós piacszabályozási és fiskális gazdálkodási irányelvekkel összeütközésbe kerülnek, és rontják a magyar gazdaság külső megítélését. Ettől azonban elvben még lehetnének sikeresek, és bizonyos mértékig feltehetőleg azok is lesznek: a hétfői kamatemeléssel egyidejűleg közzétett jegybanki makrogazdasági előrejelzések nemcsak a korábbinál magasabb 2010-11-es inflációs pályát, hanem erőteljesebb gazdasági növekedést is jósolnak a következő két évre. Persze kérdés, hogy egy ilyen, bizonyos értelemben a kilencvenes évek Szlovákiájára emlékeztető, a gazdasági erőforrások újraelosztását és a külföldi tőketulajdonosok szerepének korlátozását ambicionáló gazdaságpolitikai kurzus mennyire lehet sikeres. Az világos, hogy az elképzelés számos beépített szerkezeti gyengeségtől terhes - egyebek mellett ez váltotta ki a hétfői kamatemelést -, ám nem biztos, hogy eleve kudarcra ítélt.
*
A Fidesz, javára legyen mondva, nem árult zsákbamacskát. A kilencvenes évek közepén végrehajtott antiliberális politikai fordulata óta kritikusan viszonyult a külföldi működőtőke-befektetők meghatározó szerepére, beruházásokra és exportra épülő, az állami gazdaságirányítást intézményes korlátok közé szorítani kívánó liberális gazdaságpolitikához. Igaz, a Bokros-csomag-ellenes retorikája dacára az első, 1998 és 2002 közötti Fidesz-kormány első két évében még többnyire tiszteletben tartotta ennek alapvetéseit, és egyensúlyi költségvetési politikát folytatva alapvetően hagyta, hogy a megelőző években kialakult szereposztás érvényesüljön a gazdaságban. A ciklus második felében azonban megkezdődött a kedvezményes vállalkozói és lakáshiteleken, valamint expanzív jövedelempolitikán alapuló beruházás- és fogyasztásélénkítés. A gazdaság dinamizálásában egyre nagyobb szerepet játszott a hazai kereslet növekedése, miközben mérséklődött a megtakarítási ráta.
A 2002-ben hatalomra kerülő szocialisták erre a modellre licitáltak rá a jóléti rendszerváltás jelszavával, hogy azután 2006-ig halogassák az általuk immár minden korábbinál nagyobb mértékben kibillentett államháztartási egyensúly helyreállítását. A Fidesz azonban mind 2002 és 2006 között, mind a következő négy évben hű maradt a 2000-től - Matolcsy György miniszteri színrelépésétől nem teljesen függetlenül - egyre karakteresebbé váló antiliberális gazdaságpolitikájához.
Az ellenzéki Fidesz megszavazta a szocialista-liberális kormányok legképtelenebb népboldogító intézkedéseit, majd emelt hangon kérte számon a hosszú távú gazdasági fenntarthatóság kárára kivívott szociális vívmányok visszavételét, amikor a kormány nekilátott az államháztartás konszolidálásának. A 2006 és 2010 közötti, nagyarányú államháztartási egyensúlyjavulással, a nyugdíjrendszer középtávú fenntarthatóságának megteremtésével, a közszolgáltatások részleges racionalizálásával és a kiterjedt szociális juttatások körének szűkítésével jellemezhető korszakban vehemensen tagadta mindezek létjogosultságát, és a jelentős rövid távú társadalmi költségekkel járó egyensúlyi politika helyett a gazdasági növekedés ösztönzését javasolta. Nem csak a kormánynak egyébként: a jegybanktól a 2008-as pénzügyi világválság kellős közepén hatszázalékos alapkamatot követelt, miközben épphogy sikerült elkerülni a forint drámai mértékű leértékelődését és fenntartani a gazdaság külső finanszírozhatóságát.
Az ellenzéki Fideszt cseppet sem zavarta, hogy gazdaságpolitikai követelései képtelenségek voltak: megvalósításuk jó eséllyel államcsődbe taszította volna Magyarországot, mivel nem lett volna olyan épeszű tőketulajdonos, aki egy vészesen eladósodott, a meggyengült pénzügyi helyzetét tovább rontó országot hajlandó lett volna finanszírozni. Mivel azonban a gyenge hitelességű kormányoldal nem volt képes ezzel a ténnyel szembesíteni sem a Fideszt, sem annak egyre növekvő választóközönségét, a gazdaságpolitikai hazugság leleplezetlen maradt.
A kormányra került Fidesz kijelentette, hogy akkor most a maga részéről nekilátna a növekedés-központú gazdaságpolitika megvalósításának, majd meglepődve tapasztalta, hogy ehhez sem a legfontosabb nemzetközi szervezetek (IMF, Európai Unió), sem a piaci befektetők részéről nem talál kellő támogatást. Ezután megkezdődött az eufemisztikusan nem ortodoxnak nevezett gazdaságpolitikai eszközökkel való kormányzati zsonglőrködés: a nagyarányú adócsökkentés ígéretének beválthatósága érdekében kivetették az állami bevételek növelése mellett a külföldi vállalatokkal szembeni piacszerzést is elősegítő, szektorspecifikus különadókat, majd bejelentették a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolását. Ez utóbbi rövid távon sok százmilliárd forintos államháztartási bevételt, középtávon pedig jelentős, a magángazdaságból az állam felé irányuló vagyontranszfert jelent. A magánnyugdíjpénztárak kezelte megtakarítások államosítása valójában felfogható egy új IMF-megállapodás pénzügyi pufferét helyettesítő pótlólagos államháztartási forrásnak anélkül, hogy az elnyeréséért kellemetlen gazdaságpolitikai kötelezettségeket kellene vállalni.
Az elmúlt hetek kormányzati lépéseire adott negatív piaci válaszok és a hétfői kamatdöntés bizonyos értelemben kijelölték ennek a gazdaságpolitikának a határait. Lehet persze továbbmenni az eddigi úton: a jelek szerint a kormányoldal jövő márciusban az új Monetáris Tanács-tagok kinevezésével a jegybanki monetáris politika irányítására is ráteszi a kezét. A makrogazdasági törvényszerűségek azonban ettől még a magyar gazdaságra is érvényesek maradnak. Szükség esetén egy darabig a magán-nyugdíjpénztári vagyontömegből is lehet finanszírozni az államháztartást, hosszú távon azonban nem lehet lemondani az államadósság piaci refinanszírozásáról. Igaz, a legutóbb jövő tavaszra beharangozott strukturális reformok - melyek állítólag mintegy 800 milliárd forintos költségvetési megtakarítást eredményeznek majd - jelentős könnyebbséget hozhatnak. Ha így lesz, az nagyban növeli a kormányzati gazdaságpolitika életképességét - ám minden bizonnyal komoly társadalmi költségekkel jár a változások vesztesei számára.
Akárhogy is, a hétfői kamatdöntéssel a kormányzati gazdaságpolitika megkapta első komoly hazai intézményi figyelmeztetését. Nem valószínű, hogy ez önmagában irányváltásra ösztönözné a kormányt, annyit azonban elérhet, hogy a továbbiakban az eddiginél nyilvánvalóbbá váljanak a versengő gazdaságpolitikai elképzelések közötti különbségek.
