A nagyság egyik legfontosabb jegye, hogy nem veszi magát túlságosan komolyan. Magukra a nagy emberek is reflektálnak, de saját nagyságuk ténye hidegen hagyja őket, ezért a környezetükhöz fűződő viszonyukban nyoma sincs nagyságtudatnak. Mernek kicsinek és esendőnek mutatkozni, ezáltal megközelíthetőnek és szerethetőnek maradni, felvállalva a gyengeségeiket is. Nem mintha Angelusz Róbertnek, akiről ezeket a sorokat írom, túlságosan sok gyengeségéről tudnék. Számomra, egykori diákja számára Angelusz maga volt a testet öltött professzor-ideáltípus. Úgy képzeltem, valahogy így festhettek a múlt század elejének német történelem- és szociológiaprofesszorai, a klasszikus német filozófiai hagyományt modern társadalomtudománnyá formáló, fegyelmezetten elhivatott géniuszok.
Diákként az volt a benyomásom, hogy Angelusz mindent tud a szakmájáról, és ezt a mindent képes szakszerűen és érthetően, hallgatóságára érzékenyen reagálva át is adni. Intellektuálisan elegáns volt, emberileg pedig nagyvonalú. Előttem a kép: ül az egyetemi szobájában az asztalánál, kezében az indexemmel egy viszonylag sikeresen abszolvált szigorlati felelet után, nézegeti a jegyeimet, érdekesen hullámzó teljesítményt nyújt, Zoltán, hümmögi maga elé, beírja a jegyet, aztán derűsen rám mosolyog, tekintetével azt üzenve, hogy nyugodjak meg, a világ nem fordul ki a sarkaiból, és előbb-utóbb minden a helyére kerül benne.
Intellektuális univerzuma a Lazarsfeld által fémjelzett empirikus szociológiai iskolától a társadalmi rétegződés, a hálózatkutatás és a tömegkommunikáció szociológiáján át a tudásszociológiáig és a politikai attitűdvizsgálatokig terjedt. 1972-től tanított az ELTE Szociológiai Intézetében, ahol tanszékvezető egyetemi tanárként 2006-ig vezette a szociológiaelmélet (később szociológia) tanszéket.
Angelusz nemcsak alapos és tekintélyes, hanem modern szociológus is volt, akinek elméleti munkássága nagyszabású empirikus kutatói teljesítményen alapult. Első nagy, összegző műve, a Kommunikáló társadalom 1983-as megjelenését tíz év kutatómunka előzte meg, aminek során a korszerű nemzetközi szakirodalom és statisztikai módszertan alapján térképezte fel a magyar társadalom kommunikációs rendszerét. A kötet így egyszerre szakirodalmi összefoglaló és helyzetkép a kor társadalmi viszonyairól. A nyolcvanas évek kivételesen izgalmas látlelete az 1989-es Félig-meddig, amely a közgazdász-társadalom reformattitűdjeit elemzi, többek között annak az optikai csalódásnak a magyarázatát keresve, hogy a hierarchikus szerkezetű társadalmi kommunikációs rendszer viszonyai között miért tűnik a valóságosnál kisebbnek a reformokat ellenzők tábora. A vélemények latenciájáról több mint húsz évvel ezelőtt papírra vetettek ma is segíthetnek a hivatalostól eltérő látásmódok társadalmi dinamikáinak - így például a szélsőjobb előretörésének - megértésében. Vagy ott van a Tardos Róberttel közösen jegyzett, 1991-es Hálózatok, stílusok, struktúrák, amely egyebek között az új parlamenti pártok szavazótáborának elemzésével foglalkozik, bemutatva a kialakuló pártrendszer mögött meghúzódó társadalmi viszonyokat.
Angelusznál pontosabban kevesen értették az elmúlt húsz év politikai folyamatait, mert kevesek ismerték nála jobban a társadalmi attitűdöket, amelyekre a pártok rezonálnak, és a kommunikációs csatornákat, amelyeken keresztül a választók és a pártok kölcsönhatása zajlik. Tudása alapján minden különösebb nehézség nélkül lehetett volna belőle mélyen a tévériporterek szemébe néző elemzőguru, őt azonban nem önmegvalósítási, hanem kutatási területként érdekelte a képernyő.
Látom, ahogy jön velem szemben, félrecsapott barettsapkával a fején valahol a Pollack Mihály tér környékén, ballonkabátban, bőrtáskával a vállán, siet, kicsit hunyorog, jó napot kívánok, feleli komótosan fogadva a köszönésem, megy a dolgára, fenntartani a világ rendjét, a magamfajta lézengő ritterek számára lecövekelni az intellektuális tájékozódás sarokpontjait, folytonosan újradefiniálva a világ jelentéssel teli percepciójának kereteit.
Vagy ül az egykori főúri palota lépcsőházának földszintjén elhelyezett, meghitten anakronisztikus kávéautomata mellett, és a Fidesz politikai főtanácsadójaként is tevékenykedő kollégájával vitatja meg a helyzetet. Közelednek a 94-es választások, a Fidesz nehéz politikai dilemmákkal néz szembe. Titokban lesem őket, szürcsölöm a műanyagpohár-ízű kávét, itt készül a tudományosan megalapozott liberális politika, gondolom. Angelusz arcán, akárcsak az előadásain, derű, intellektuális magabiztosság és érdeklődés tükröződik, igényesen összeállított, szelíden határozott körmondatokban fogalmaz, folyamatosan mérlegelve az érvek és ellenérvek súlyát.
Vagy ül a barátaival egy újlipótvárosi vendéglő teraszán, mellette a kéthetente ülésező szociológus-asztaltársaság törzstagjai: Somlai Péter, Surányi Bálint, Tardos Róbert és Vásárhelyi Mária - egymás iránt érdeklődő, szerető és szerethető társadalomtudományi klaszszikusok.
Ahogyan Ferge, Szelényi, Kolosi vagy Csepeli nélkül nem érthető meg a magyar társadalom elmúlt ötven évének fejlődése, éppen úgy nem érthető meg Angelusz nélkül sem. Amit az elmúlt évtizedekről tudunk, azt nem kis részben tőle vagy a közvetlen környezetében dolgozó, gondolkodásának hatását magukon viselő kollégáitól tudjuk.
A kor, amiben élt, nem mindig kedvezett a kivételes intellektuális teljesítményeknek, de nem hiszem, hogy túlságosan mostohán bánt volna vele. Szakmája, a szociológia befolyása a nyolcvanas-kilencvenes években érte el a tetőpontját, és ebben neki is komoly szerepe volt. Múlt hétfői temetése a magyar társadalomtudomány élő klasszikusainak seregszemléje volt. Egyikük meg is jegyezte: rendezhetnénk banketteket is, hogy ne csak ilyenkor találkozzunk egymással.
Rajta biztosan nem múlott volna.
