A baloldal: ethosz. Ahogy a jobboldal is az. Baloldalinak lenni annyit jelent, mint azonosulni a gyengék igazságával. De nemcsak a gyengéknek van igazságuk, hanem az erőseknek is. Igazság és igazság között nem állítható fel matematikai reláció: a végső döntés közöttük mindig szubjektív marad. Az igazán döntő mozzanat azonban nem az igazságok közti választásé, hanem az igazság kereséséé.
A baloldalnak (vagy a jobboldalnak) nem a jobboldal (vagy a baloldal) a legfőbb ellenfele, hanem az igazsággal szembeni érdektelenség. Ennek számos társadalmiasult formája ismert a modern történelemben a fasiszta és kommunista rendszerek totális diktatúrájától az ideológia nélküli konzumeráció totális bambaságáig. És bár az utóbbi aránytalanul veszélytelenebbnek tűnik az előbbieknél, senki ne gondolja, hogy semmi köze hozzá. A végsőkig vitt racionalitás - a varázstalanított világ magába zártságának szorongató élménye - éppúgy szülhet totális rendet, mint a társadalmi normák megsemmisülését, vagyis anómiát. Mi több, az egyik könnyen átcsaphat a másikba: mondhatni szignifikáns eséllyel követheti egyik a másikat egy adott társadalmi-történeti konfigurációban.
Amikor például húsz évvel ezelőtt véget ért a létezett szocializmus dicstelen magyarországi története, nem a gazdasági rendszer fenntarthatatlanságából fakadó egy-másfél milliós munkahelyvesztés volt a legsokkolóbb társadalmi élmény, hanem a működésképtelen gazdasági felépítmény alatt meghúzódó, emberöltőnyi repedésektől szabdalt morális társadalmi alapokkal való szembesülés. Az ancien régime baloldali-radikális védelmezői persze nyilván azt mondják erre, hogy a morál szétporladása a rendszer összeomlásának volt a velejárója, ez azonban nem igaz: a Kádár-rendszernél kevés erkölcstelenebb akadt a magyar történelemben.
Azóta próbáljuk betömni a morális repedéseket, rekonstruálni egy erkölcsileg elfogadható társadalmi rendet, ez azonban nehezebb feladatnak bizonyult, mint Ralf Dahrendorfot kivéve bárki gondolta volna. A magyar baloldal nyomorúsága mindenekelőtt abból fakad, hogy örökösen szerep- és értékzavarba kerül ennek a kínkeserves folyamatnak a során. Lehet-e baloldali a diktatúrát gyakorló párt? (Nem lehet.) És az utódja? (Talán, de nem egykönnyen.) Ez nem jelenti azt, hogy a magyar jobboldal ne kerülne örökösen szerep- és értékzavarba számára (valóban?) fordított előjelű értéktartalmakat hordozó történelmi korszakokkal kapcsolatban. A magyar jobboldal genezise, értékrendje és történelmi referenciapontjai éppolyan zavarosak, mint a baloldaléi. Most azonban történetesen az utóbbiakról van szó, különös tekintettel az elmúlt húsz év fejleményeire.
A magyar baloldal 1989-90 után néhány év alatt kidolgozta a rendszerváltást megelőző évtizedekhez való viszony politikailag intézményesített modelljét. Az egykori kommunisták szakítottak a diktatúra politikai gyakorlataival, de érzelmileg továbbra is pozitívan viszonyultak a kádári múlt általuk progresszívnek tartott, társadalmilag sikeres elemeihez. Ennek a Kádár-rendszerrel szembeni megengedő attitűdnek a legmarkánsabb képviselője Horn Gyula volt, de kissé modernizáltabb, technokrata formában ezt jelenítette meg Medgyessy Péter is. Ez a megengedő attitűd a magukat antikommunistának tekintő vagy a rendszerváltást legalábbis alapvető fontosságú történelmi cezúraként azonosító választók számára minimum jelentősen megnehezítette az MSZP támogatását.
Ezt a feszültséget volt hivatva oldani az SZDSZ beemelése a kormányba 1994-ben és a vele egészen a 2008-as koalíciós szakításig fenntartott stratégiai-szövetségi viszony. Az MSZP-SZDSZ páros egészen a legutóbbi, 2006-2010 közötti parlamenti ciklusig megőrizte a dominanciáját a nyugatos gondolkodás hívei között. Az SZDSZ szavatolta a gazdaság- és társadalompolitika nyugatos-modernizációs orientációját és a demokratikus normák több-kevesebb következetességgel való betartását. Az MSZP széles választói bázison álló néppártként működött, amelynek támogatói közt egyaránt megtalálhatók voltak a Kádár-rendszerben szocializálódott elitek köré szerveződött felső középosztályi csoportok, valamint a nagyvárosok közép- és alsó középosztályi társadalma (a lakótelepek népe) és a rendszerváltás transzformációs válságától leginkább sújtott ipari övezetek lakóinak túlnyomó része. A Kádár-rendszerre irányuló pozitív referenciák érzelmileg, a kapitalista modernizáció és az euroatlanti integráció iránti elkötelezettség anyagi-racionális alapon mozgósította ezeket a választói csoportokat. A demokratikus átalakulást és a liberális elveken alapuló társadalmi berendezkedést helyeslő ideológia előállítását és újratermelését, vagyis a mindezt összeabroncsozó rendszerlegitimáció biztosítását azonban az MSZP az SZDSZ-re bízta.
Egészen Gyurcsány Ferenc 2004-es hatalomátvételéig. Gyurcsány emancipálta az MSZP-t az SZDSZ ideológiai dominanciája alól, és 2006-ra maga vált a nyugatos modernizáció programjának első számú politikai képviselőjévé. Aztán a pártjával együtt belebukott ebbe a szerepbe.
A 2006-os választásokat követő - egyébként sikeres - államháztartási stabilizáció társadalmi költségei és a politikailag katasztrofális hatású rendszerreformok, mindenekelőtt a liberális egészségügyi reform kudarca jelentős részt elidegenítették az MSZP alsó középosztályi választóit. Gyurcsány távozását követően pedig a visszaszerzésükért folytatott küzdelem hevében a párt lemondott a Gyurcsány és Bajnai felvállalásával megnyerhető, a nyugatos modernizáció értékeire fogékony közép- és felső középosztályi szavazókról. Gyurcsány bukásával és a jobbra tolódó SZDSZ szétporladásával a baloldal működőképes ideológia nélkül maradt, a sokáig domináns helyzetű baloldali társadalmi koalíció pedig felbomlott.
Az így létrejött ideológiai-értékrendbeli vákuum tág teret ad a tekintélyelvű megoldásoknak. Mint Kertész Imrétől tudjuk, a Kádár-rendszerhez való viszony kérdése korántsem független a magyar fasizmushoz és a holokauszthoz fűződő viszonytól: a magyar társadalmat többek között az utóbbi élményének feldolgozatlansága szolgáltatta ki olyannyira az előbbinek. Gyurcsány úgy próbált markánsan antijobboldali politikát folytatni, hogy közben igyekezett túllépni a posztkádári paradigmán. Kísérlete azonban kudarcba fulladt, bukása után pedig a pártja visszakanyarodott oda, ahonnan húsz évvel korábban elindult: egy ideológiailag érdektelen, morálisan kérdéses identitású, modernizációs alternatívát nyújtani nem képes politikai zárvány szerephez.
Innen szép nyerni.
