Zajlik a nagy alkotmányos harakiri: a demokrácia gőzerővel készül rá, hogy legfontosabb és legélesebb fegyverével, a népakarattal egy lendületes mozdulattal átmetssze a hasfalát. A folyamatról sok érdemes szerző mondta már el, hogy lényege szerint a szabadságjogi hagyomány és a liberális demokrácia intézményi alapjainak felszámolását jelenti. Nem kétséges, hogy az eredmény az intézményi ellensúlyaitól megfosztott, de továbbra is demokratikus felhatalmazással rendelkező hatalom lesz. Mindez nem újdonság a modern politikatörténetben: a permanens válságba süllyedt, ingatag demokráciák előszeretettel konszolidálták így magukat az elmúlt kétszáz évben, amióta az isteni kiválasztottság helyett a népakarat vált a politikai legitimáció elsődleges forrásává. A tömegigényeknek való megfelelés hasonló okokból a diktatúrák számára is fontossá vált: a hatalmi engedmények és anyagi juttatások ügyesen adagolt rendszere tette például évtizedeken át milliók számára elfogadhatóvá a társadalom gerincét 1956 után megroppantó Kádár-kormányzatot.
Ugyanennek a projektnek futunk most neki az ellenkező irányból: nem a megdöntött zsarnokság tér vissza véres revánsot véve a népakaraton, hogy azután a szabadság kis köreinek felkínálásával igyekezzen kiengesztelni őt, hanem a népakarat számolja fel a szabadságot, mivel a szabadságot teszi felelőssé a romló életkörülményekért és a helyenként anarchikus társadalmi viszonyokért. A különbség nem mellékes, és tudatosítása nélkül a szabadság hívei aligha kerülhetnek ismét többségbe, akárhogyan alakuljanak is a gazdaság és a közrend viszonyai a következő években.
A szabadságpárti diskurzus egyik legkedvesebb érve, hogy az alkotmányozás folyamata illegitim, mivel az egymással versengő politikai alternatívák közül csupán az egyik - az éppen regnáló kormánypártok - szándékait és értékvilágát tükrözi, miközben az alkotmányos berendezkedés lényege éppen az, hogy az egymással versengő politikai erők híveinek közös otthont biztosítson. A helyzet kétségtelenül nagyon durva, bár ez nem újdonság: az új magyar alkotmányos berendezkedésben gyakorlatilag már ma is korlátlan a kormány hatalma, a jogalkotás egyes területein formálisan sem működik az alkotmánybírósági kontroll, az állami intézmények élére kivétel nélkül a kormánytöbbség jelöl vezetőt, számos esetben a saját mandátumánál több mint egy kormányzati ciklussal hosszabb időre. Az elfogadás előtt álló alkotmány újdonsága és voltaképpeni funkciója csupán az, hogy a jogi hierarchiában a lehető legmagasabb szintre emelje a szabadságkorlátozó kodifikációs gyakorlatot, miközben világképe és szellemisége a nemzeti-keresztény történeti szemlélet jegyében a múltba fordul.
A következmények beláthatatlanok. Az intézményesített elnyomás alaptörvényi rangra emelése nemcsak az életformák, világképek és vallások sokszínűségét feltételező modern társadalomfejlődéssel kerül majd konfliktusba, hanem a jogegyenlőségen, tolerancián és felelősségérzeten alapuló demokratikus állampolgári öntudattal is. A korlátlan kormánynak alávetett, a hivatalosan gyakorolt jogtalanságokra jogorvoslatot (hivatalosan is) hiába kereső állampolgárok gyorsan megtanulnak a hatalomnak gazsulálni - és ugyanezt várják majd el a nekik alávetettektől. A demokrácia jogi infrastruktúrája súlyos károkat szenved, de a lelkek demokratikus infrastruktúrájában okozott rombolást még nehezebb lesz orvosolni.
Mégis, mindennek dacára felmerül a kérdés, hogy a demokrácia viszonyai között illegitimnek tekinthető-e mindaz, ami történik. Az alkotmányozási folyamat szokásos szabadságpárti kritikája szerint igen: az alkotmányozás célja, módszere és előre látható eredménye összeegyeztethetetlen az elemi demokratikus elvárásokkal. A kérdés azonban az, hogy mi történik, ha a politikai közösség túlnyomó része nem támaszt ilyen elvárásokat a kormánnyal szemben. A Fidesz-KDNP a hosszú ellenzéki évek alatt nacionalista, populista és antikapitalista pártként erősítette meg vezető szerepét a jobboldalon, és ekként aratott tavaly tavasszal elsöprő arányú választási győzelmet. Mellette csaknem 17 százalékot kapott az elemi civilizatorikus normákat figyelmen kívül hagyó, szélsőjobboldali Jobbik. Ez a két politikai erő összesen a parlamenti mandátumok több mint 80 százalékával rendelkezik, amit minden kétséget kizáróan demokratikus úton, tisztességes választások során nyertek el.
Ez a tény önmagában kihúzza a talajt a normatív szabadságpárti diskurzus egy fontos eleme alól. Tegyük fel ugyanis, hogy a kétharmados kormánypárti többség az alkotmányozás legfontosabb kérdéseiben kölcsönös engedmények árán egyetértésre jut a második legnagyobb ellenzéki pártnak számító Jobbikkal, miáltal 80 százalékos többséggel, egy jelentős ellenzéki párt bevonásával fogadja el az új alkotmányt. Növekedne-e ennek következtében a szabadságszerető demokraták szerint az alkotmányozás legitimációja? A liberális demokrácia hívei számára vonzóbb forgatókönyv lenne-e ez a mostaninál?
A szabadságszerető demokrácia hívei a tavalyi választásokon egyharmadnál kisebb szavazataránnyal egyötödnél kisebb parlamenti képviselethez jutottak. A választás - még egyszer: - tiszta és demokratikus volt, eredménye nem vitatható. Mi több, egyelőre semmi jelét nem látni a szabadságszerető demokraták érdemi erősödésének. A jelenlegi alkotmányozás célja és várható eredménye a liberális demokrácia általános kritériumai alapján, normatív értelemben nyilván illegitim, de kevés okunk van azt gondolni, hogy alapvonásaiban gyökeresen ellentétes a társadalom többségi preferenciáival. Következésképp a tavalyi földcsuszamlásszerű jobboldali választási győzelem politikai értelemben akkor is legitimálja a most zajló alkotmányozást, ha a társadalmi többség világnézeti kérdésekben valószínűleg liberálisabb az új alkotmánynál. Harcolni helyes és szükséges a szabadságkorlátozás kodifikálásával szemben. Illúziókba ringatni magunkat helytelen és veszélyes.
