Svébis Bence

Hálás vagyok Bán Zsófia legújabb novelláskötetének, mert segített helyre tenni magamban egy régi dilemmát. Mindeddig képtelen voltam eldönteni, vajon hol kezdődik az emberi nyomorúság együttérző ábrázolása, és hol annak kizsákmányolása a művészet által.

Tavaly megjelent Odakint sötétebb című regénye és idei novelláskötete, az Éjféli iskolák után egyértelműen az első magyar horrorszerzőként tartják számon.

Ritka, hogy a harmadik kötetnek nagyobb legyen a tétje, mint az elsőnek vagy a másodiknak, de Simon Mártonnál ez most pont így van. A Rókák esküvője ennyiben különleges, hiszen nemcsak azt hivatott bizonyítani, hogy szerzője még mindig érdemes a költő titulusra, de azt is megmutatja, hogy mi van a slam poetryn túl, képesek-e a költemények más hangot megütni, mint a színpadi jelenléttel megtámogatott szövegek. Ha pedig innen nézzük, a Rókák esküvőjével Simon a háborúban csatát vesztett, de még nem kapitulált.

A Fugában megtartott ceremóniát megelőzően, 2014 és 2017 közt nem osztottak – támogató híján.

Van valami végtelenül lehangoló abban, amikor egy populáris műfajokkal foglalkozó tanulmánykötet többoldalnyi magyarázkodással és panasszal indít.

Van egy régi vicc, miszerint Kohn és Grün utazik a vonaton, a szerelvény megáll Lembergnél, Kohn kihajol az ablakon, mire valaki megszólítja: – Jó napot, Weiss, rég láttam! Hogy van? – Köszönöm, jól, és maga? – Én is. Család rendben? – Persze. – Az üzlet megy? – Megy bizony! – Örömmel hallom. További szép napot! – Önnek is! Kohn visszaül, mire Grün felé fordul: – Te csak úgy hagyod, hogy egy idegen összetévesszen a Weiss-szel? – Mondd csak, mennyit áll a vonat Lembergnél? – Öt percet. – Na, hát fogok én itt öt percért vitatkozni?!

Hat éve az akkor 27 éves fiatal író képviselte hazánkat az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. Azóta Artisjus Irodalmi Díjat és öt könyvet tudhat maga mögött, a tavaly megjelent Ítélet legyen! kényes témákat feszeget, de mi nem csak erről kérdeztük.

Fogjunk egy üres papírt, húzzunk a közepére egy vonalat, az egyik oszlop legyen az „ismerős sci-fi sémák”, a másik pedig az „új ötletek”, majd nézzük meg, mit is tud a Hat ébredés.

Olykor-olykor akadnak kiemelkedő pillanatai a hazai populáris irodalomnak. Legutóbb – egész pontosan tíz éve – a magyar bűnügyi irodalom területén történt valami vélt vagy valós áttörés, ám mint egy veretes hard-boiled krimiben, itt sem minden egészen egyértelmű.

Kézenfekvőnek tűnik Atwood 1996-ban, ám magyar nyelven csak most megjelent regényét az 1985-ös A szolgálólány meséje felől megközelíteni, hiszen mindkét műből nemrég készült tévésorozat, és mindkettő az Atwood-recepció legalapvetőbb hivatkozási pontja. Ám ennél jóval mélyebb rétegek is összekapcsolják a két regényt.

Ahogy nem spórolhatunk meg olyan evidens kijelentéseket, hogy a gengszterfilmben lőnek, nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy ősz van. A Magvető tökéletesen időzítette az „őszológiai gyakorlatok”, vagyis a Létbüfé megjelenését. Lehet annál hatásosabb, mint az elmúlásról, a megsárgult levelekről olvasni a fűtött, biztonságos szobában, amikor odakint veri az eső a világot, pláne Parti Nagy Lajos, vagyis Dumpf Endre tolmácsolásában?

A nyitrai egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének igazgatója hosszú évek óta elhivatottan foglalkozik populáris irodalommal. Tavaly megjelent könyvében (A Morgue utcától a Baker Streetig – és tovább) Poe és Doyle hatástörténetét vizsgálja, de kérdeztük a legmegvetettebb zsánerről és a magyar krimi hendikepjeiről is.