Svébis Bence

Olyan az egész, mintha fordítva olvasnánk egy horrorregényt: a misztikus iszonyattal indít, hogy aztán minél mélyebbre rántson a hétköznapi borzalomban. Berta írói világa talán a szatírához áll a legközelebb, ám még erre is képes rácáfolni olykor. Mintha minden írói eszköz azt szolgálná, hogy elbizonytalanítson. Nincs egyetemes értelmezési mező, szinte bekezdésről bekezdésre kényszerít rá, hogy újragondoljuk, mit is olvasunk valójában.

A világ fontos dolgai úgy működnek, mint a hajmosás. Cory Doctorow könyvében többször is előkerül a flakonokon olvasható leírás: „Habosítsa fel, öblítse ki, ismételje meg!”. Értelmezhető ez a kitartás metaforájaként, de akár az is leszűrhető belőle, hogy ha valami megszokássá válik, azt onnantól természetesnek vesszük. Még a legszörnyűbb dolgokat is.

Legutóbb Babiczky Tibor talált rá a műfajra, egész pontosan annak angolszász vonalára, és 2011-ben megjelent kötetében, A jóemberekben jó pár balladát találunk, amelyek középpontjában elsősorban a bűn áll. A nálunk kevésbé alkalmazott francia, villoni vonal, bár nem vetette meg úgy metrumait, mint az – Arany János által is preferált – angolszász forma, Gáll Attila mégis ezzel kísérletezett a Napló az émelygésig című, 2000-es kötetében, ahol ezt olvashatjuk: „Csodálom, hogy férhet / ennyi magam egy tükörben? / Balade-ot már kettőt írtam, / s mintha vétkeznék, szűköltem”. Pál Sándor Attila Balladáskönyve is valami ilyesmire csodálkozik rá.

Kondor Vilmos műfajt váltott – úgy hangzik ez, mint egy ballada nyitánya, és valóban, a vége eléggé tragikus. A krimi és kémtörténet után Kondor a bűnügyi irodalom újabb terepére lépett, ezúttal egy gengsztersztorit énekel meg régi hőse, a már sokszor – talán túl sokszor – elbúcsúztatott Gordon Zsigmond főszereplésével.

Van egy régi filozófiai probléma, amelyet leggyakrabban Thészeusz hajójaként szoktak emlegetni. A legenda szerint, miután Thészeusz legyakta a félbika Minótauroszt, és hazatért Athénba, hajóját hőstette mementójaként otthagyta a kikötőben.

Na, így kell megírni a civilizáció pusztulását! Rafael Pinedo egyetlen elkészült regénye (másik két, tervezett könyve korai halála miatt befejezetlen maradt), a Casa de las Américas díjjal elismert, 2002-es Plop úgy festi fel a posztapokaliptikus világot, hogy még nyelvezete is a leépült kultúrát tükrözi.

Ritkán kerül a kortárs költészetben ennyire közel az olvasóhoz költő és témája. Az idejétmúltnak tartott, mi több, gyakran lenézett alanyi költészet mozgósít itt olyan energiákat, melyekhez nincs szükség látványos nyelvi bravúrra, túlcsiszolt szikárságra és andalító tudományos nyelvezetre.

Az argentin Rafael Pinedo egyetlen könyvet tudott befejezni, korai halála egy ígéretes pályát szakított meg. A Plop viszont kultkönyvvé vált, és most már magyarul is olvasható. Itt a kritikánk róla!

Úgy indul ez az egész, hogy az orrunk alá van dörgölve: úgyis elfelejted!

Szerencsésnek mondhatja magát a kritikus, ha egy kiadótól egyszerre három olyan verseskötet is a kezébe kerül, melyek a komplett kortárs fiatal líra legjellemzőbb vonásait mutatják be, annak minden erényével és hibájával együtt.

Nagy feladat elé állítja Szöllősi Mátyás első regénye az olvasót. Meg kell fejtenie, miről is akar szólni a mű. Mert szól ez a könyv sok mindenről, elsősorban egy krisztusi korba tévedt férfi számvetéséről, ám végül az egész nem áll össze sem üdv-, sem kárhozattörténetté. Bár lehet, nem is akar.