Interjú

„Meg akartam őrizni egyfajta integritást”

Gerőcs Péter író
szerző
Svébis Bence
publikálva
2018/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hat éve az akkor 27 éves fiatal író képviselte hazánkat az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. Azóta Artisjus Irodalmi Díjat és öt könyvet tudhat maga mögött, a tavaly megjelent Ítélet legyen! kényes témákat feszeget, de mi nem csak erről kérdeztük.

Magyar Narancs: Édesapád matematikus, bátyád közgazdász, hogy került ki egy író a családból?

Gerőcs Péter: Sőt, még ki lehet egészíteni a sort azzal, hogy édesanyám kémia–biológia tanár. Ennek a lélektanát nem tudom, és nem is érdekel. Igazából ez az egész 13 éves koromban kezdődött, a gimnáziumban, ahol egy nálam négy évvel idősebb srác elhitette velem, hogy a humán érdeklődés az egyetlen, igazi kapu, ami utat nyit a világ felé, a reál beállítottságú emberek pedig alulról szagolják a világot. Akkor ezt elhittem neki, úgyhogy még aznap elkezdtem írni, és azóta sem hagytam abba. Ugyanakkor a természettudományok mindig is érdekeltek – eredetileg matematikusi pályára készültem –, sőt, ahogyan ráfordulok a kérdésekre, problémákra, abban mindig az a fajta eljárás érdekel, ahogy a természettudományos barátok, ismerősök gondolkodnak. Ez nekem mindig is imponált, viszont a lila, sárdobálós bölcsészattitűdöt soha nem éreztem a magaménak. Ilyen értelemben tehát nem érzem magamat írónak, nincs írói gondolkodásom – már ha van ilyen –, ez nálam inkább praxis. A prózaírás olyan csatorna, amin keresztül meg tudok ragadni, le tudok írni olyan dolgokat, amiket szerintem máshogy nem lehet, de számomra nagyon fontosak. Ebből persze vannak is nehézségeim; sokszor úgy érzem, hogy az írásaim nagyon szerkesztettek, az építkezésük is az igazoló logikát, az érvelő gondolatstruktúrát mímeli. Az mindig nehézséget okoz, hogy mozzanatosítsam azt a néhol statikus, leíró jellegű, pillanatában megragadható milyenséget, ami inkább a természettudományos vizsgálódás sajátja. Visszatérve az eredeti kérdésre, tulajdonképpen nem estem messze a fámtól, csak más a médium. Sőt, később megtudtam, hogy apám is írt kamaszkorában.

MN: A különcség, a szokatlan látásmód a szövegeidre is jellemző, sőt, egy ideje mintha védjegyeddé vált volna a provokáció. Mennyire tudatos ez?

GP: Abból, hogy újra és újra meglep az ezzel való szembesítés, pontosan tudom, hogy ez egyáltalán nem tudatos, vagy legalábbis a provokáció nem programszerű. Mindenesetre a provokáció az egyetlen eszköz, hogy a felsebzésen keresztül valami evidenciára tudjunk rákérdezni. Ez lehet az egyedüli cél, mivel a legmélyebbre elásott kérdések a valós kérdések, minden más azokból nő ki. A mélyben lévő gondolatokhoz pedig csak éles kérdésekkel lehet hozzáférni. A provokáció tárgya persze bármi lehet, akár én magam is, a tárgy kiválasztása tehát ilyen értelemben nem függ az alanyiságtól.

MN: A tárgyiasítás, a távolságtartás nem csak a szövegeidben figyelhető meg: ellentétben sok fiatal íróval, te nem vagy része az intézményesített irodalmi életnek, sőt, mintha ellene lennél. Mit ad neked a periféria?

GP: Ez a kérdés különösen fontos nekem, mostanában meg még erősebben, mint korábban. Eddig annyit tudtam, hogy az a kis belső mozgás, amibe beleléptem 19 éves koromban, nagyon hamar visszataszítóvá és – nem túlzok – irtózatossá vált számomra. Minden élet- és alkotóenergiát elszívott. Bizonyos értelemben emberi tapasztalatok szerzésére jó volt, amit kicsit máshogy szerez meg az ember egy ilyen közegben, mintha beülne egy pszichohorrorra. Tulajdonképpen, ami a nagypolitikában játszódik, az hangyafasza ahhoz képest, ami a kis, büdös, magyar irodalmi életben működik. Meg akartam őrizni egyfajta integritást, és ebben benne van nemcsak a személynek, hanem a dolgozó embernek is az integritása; s ezek itt összefüggenek, hiszen ugyanabból az aksiból dolgozik mindkettő.

Másfelől mindig is fontos volt számomra, hogy időnként el tudjak távolodni a középtől, attól, ami egyszerre a hétköznapjaim tevése-vevése, a szociális hálómba való bekötöttség, amikbe elég hamar belefáradok, és akkor el kell mennem messzire. Erre szerencsére lehetőségem is van, a szüleim nyaralója a Balaton-parton, ahol az egyetlen társaságom a szomszédban ugató kutya. Ilyenkor tudom összeszedni, újrarendezni a gondolataimat, ilyenkor tudok dolgozni. Úgy is mondhatnám, hogy amikor nincs sok munka, akkor tudok dolgozni. Ezt receptre írnám föl mindenkinek: alakítson ki magának olyan tömbösített időt, amikor fel tudja dolgozni azt az adatmennyiséget, amit egy nap, egy hét alatt összeszedett. Szóval nekem igényem van erre a távolításra.

Van ennek egy másik felülete is: ha az ember sokat sörözik együtt a nemzedéktársakkal, pályatársakkal, akkor biztos, hogy jobban szem előtt van, hiszen vannak köztük kritikusok, irodalomelmélészek, szerkesztők, kurátorok és szerzők, akiknek másnap ő fog eszébe jutni, ha díjat kell adni, vagy valakit be kell hívni a tévéműsorba. Ha sokáig kimarad ebből az ember, akkor kicsit el is felejtődik, ami szintén nagyon egészséges, hiszen így kicsit elfelejtődik a saját maga számára is, és nem lesznek olyan lelki interferenciák, amik a hiúságát borzolnák. De persze ezt sem szabad eltúlozni. Ezzel, mondjuk, nem csak én vagyok így, az én nemzedékemből sokan leszakadnak vagy kipörögnek, vagy úgy döntenek, hogy kiszállnak. Annak idején engem is sokat hívtak szerepelni, de ez így most sokkal kényelmesebb, több időm van írni és a hétköznapi dolgaimat intézni.

MN: Ha már hétköznapi ügyek és munka, újra és újra előkerül az a vita az irodalmi életben, hogy meg lehet-e élni az írásból. Az egyik tábor azt mondja, igen, meg kéne tudni élni az írónak kizárólag abból, amit ír, a másik viszont azt hangoztatja, hogy az írás mellett kell egy kvázi polgári állás is. Te hogy vagy ezzel?

GP: Én az utóbbi csapatba tartozom, de van egy harmadik is, akik azt mondják, hogy írásból valóban nem lehet megélni, nem is kell, viszont ha az ember kellően komolyan veszi a hivatását, és kellően bátor, hogy ezt felvállalja, akkor éhezik a regény kézirata fölött. Ez esetben nem kell más munkát vállalnia, de akkor egy doboz tepertőkrém az fél év, meg lehet füvet legelni. Szóval túl lehet élni, vannak ilyenek, a ma élő egyik legnagyobb írónk is így kezdte a pályáját.

Én ezt nem tudnám vállalni. Mondjuk, kicsit szerencsém is volt; úgy alakultak az életkörülményeim és a lehetőségeim, hogy volt egy olyan pillanat, amit felismerve beletanultam nagy sietséggel egy szakmába, aztán vállalkozóként ezt a tudást hasznosítani is tudtam. Nem akarom a véletlen számlájára írni, hiszen kellett hozzá a bátorság és a vakmerőség, ám azóta egy kényelmesen berendezett egyszemélyes magánvállalkozást viszek, ami nem olyan nagyon jövedelmező, de anyagi gondjaim sincsenek. Van egy saját lakásom, egy használt, húszéves autóm, de nem vagyok egy vagyonos ember, az sosem érdekelt. A biztonság viszont igen, mivel ha az egzisztenciális értelemben vett biztonság felszámolódik, az bénítja a munkát is.

Emellett persze vannak olyanok, akik azt mondják, az írónak az volna a feladata, hogy írjon. Ezzel ők tulajdonképpen azt is mondják, hogy mindenki másnak az volna a feladata – az államnak, a piacnak –, hogy eltartsa azt az embert, aki írni akar. Ha innen nézzük a kérdést, akkor ez iszonyú naivitás, mert ha én holnap azt találom ki, hogy tücsköket gyűjtök, azért miért kéne bárkinek fizetnie? Ilyen értelemben kapitalista vagyok, és azt gondolom, nem jelent piaci értéket az irodalom, és általában a kultúra. De ez nem ördögtől való, mert közben sokkal nagyobb értéknek is tartom, mint a piaci értékeket, de a piacon éppen ezért nem tarthat igényt semmire, és nem követelhet semmit. Az irodalom valóban soha nem tartott el senkit önmaga okán, noha vannak olyan szellemi munkásemberek – jó értelemben –, akiknek ez a hivatása. Őket a szerkesztőségek, a kiadók megfizetik, igaz, nem túl jól. De ez továbbra is félreértés: az, hogy valaki alkotómunkát végez, semmit nem jelent a világ számára. Hosszú távon jelenthet értékképzést, de ennek semmi köze a pénzhez. Nagyon nagy butaságnak és pufogó, sértett, gyermeki naivitásnak tartom azt a nézetet, hogy én márpedig írok, éspedig jókat, miért nem fizettek érte?!

MN: Ezek szerint az ösztöndíjakat sem pártolod?

GP: De, azoknak van értelme, hiszen vannak árnyalatok. Ha egy állam felismeri, hogy konkrétan nem numerizálható a kultúra mint érték, azért még elfogadhatja, hogy mégiscsak fontos, és fenntarthat kisebb intézményeket, amelyek serkenthetik ennek a működését. De attól még egy ösztöndíjból nem lehet megélni, az arra jó, hogy pár hónapig könnyebb legyen az életed.

MN: Az eltávolodás ellenére azért vannak olyan írók, akik kifejezetten fontosak számodra, mondok három nevet: Mészöly Miklós, Márton László, Nádas Péter. Mi a közös bennük?

GP: Egyszerűen fogalmazva az én érdeklődésem, hiszen 2011-ben mutatták be a Privát Mészölyt, 2016-ban az ML portrét, most pedig Nádas Péterről forgatok portréfilmet, ami valószínűleg még az idén elkészül. Tulajdonképpen ez egy személyes, olvasói, szerzői viszony, ami hozzájuk köt. Márton Lászlóval mindemellett van történeti viszony is, hiszen 19 éves koromban a mesterem lett, ami nagyon fontos kapcsolat volt. Rajta keresztül jutottam el a Mészöly-életműhöz, olyan értelemben, hogy ő is – mint sokan – szellemi atyjuknak tekintik, én pedig felfedeztem benne a szellemi nagyapát. Ha ebben a narratívában keressük Nádas pozícióját, akkor az megint egy leágazás, az ő életművére külön akadtam rá, hiszen az az egyetlen közös bennük, hogy mindegyikük egyéni hang. Nádashoz viszont más a viszonyom. Ott azt fedeztem fel, hogy az övé olyan gondolkodásmód, a világnak olyan érzékelése, ami már azelőtt közel állt hozzám, hogy megismertem volna ezt az életművet. Sok ponton érzem sajátomnak. Nem a szövegek világáról, pláne nem a minőségéről beszélek, hanem az emberi működésmódról, a megfigyelésnek, a tekintetnek a működéséről. Az éles tekintet sokszor kirekeszti az embert a világ megélhetőségéből, ugyanakkor híd is, ami vissza is köt, csak nagyon nagy távolságból. Ebben fedeztem fel valami sajátot.

Ráadásul ez az a három életmű, amelyekről úgy tudok gondolkozni, hogy nem a megfelelés, nem a trendekbe való betagozódás vagy egyáltalán a saját életmű másokéhoz való méricskélése, viszonyrendszere határozta meg, hanem egy befelé irányuló kutakodás, ami szarik arra, hogy mi folyik többek közt a szakmában, úgy, hogy közben tisztában van vele, de egyáltalán nem érdekli, mert experimentális. Ez összefügg a kívülállással is.

szerző
Svébis Bence
publikálva
2018/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...