A Lehet lélegezni! novellái erősen billennek az utóbbi felé, pedig lehetett volna ez a kötet szívfacsaró, érzékenyítő könyv is, ám ahhoz lényegesen több mélységre és kevesebb manírra lett volna szükség. A szerző egyszerre tapicskol jelenünk politikai, közéleti és társadalmi nyomorában, miközben gyakran olybá tűnik, fogalma sincs arról, amiről épp mesélni szeretne. Be akar vezetni, láttatni akar, ám mindezt olyan távolságtartással, mintha egy plexi mögül figyelnénk az eseményeket.
A Nap aktív vidéke című írás a menekültválság kellős közepébe, egy határátkelőre kalauzol, itt a hazáját elhagyni kényszerült család, a helyi vállalkozó és a morcos határőrök állnak a középpontban, és mindenki pontosan olyan, ahogyan azt Móricka elképzeli. A határőrök gonosz, kellemetlen alakok, akik üvöltöznek és csempészcigit szívnak, a vállalkozó úgy cselekszik jót, hogy attól üzlete fellendülését reméli, a menekült családért pedig meg kell szakadni a szívnek. Illetve meg kéne, csakhogy itt minden fekete-fehér és hiteltelen. De most tényleg, gondol így bárki is a háborúban odaveszett szülővárosára: „nem volt kétséges, hogy az ő több ezer éves városukat is elpusztítják, a fényes palotákkal, a díszes szökőkutakkal, a hűs pálmaligetekkel és színes mozaikokkal, a szívének kedves könyvtárakkal és iskolákkal, a mecseteket és templomokat gondolatban inkább nem is érintette, hátha ezáltal valamiféle varázslatos érintetlenséggel ruházza fel azokat”.
Bán Zsófia fontos és nagyon is valóságos problémákat ragad meg, ám korántsem valóságos módon. Egy általa elképzelt és kiépített narratívában mozog, ahol minden egyetlen célt szolgál: bemutatni a lehető legmegrázóbb iszonyatot. Még akkor is, ha az nem következik a korábbi eseményekből, és így nemcsak a valósághűség, de a katarzis is elvész a túltolt tragédiában.
A Delfinshow lezárása például egyáltalán nem következik a korábbi eseményekből, a tragédia a meglepetés ellenére is hitelét veszti. És nemcsak azt, de a súlyát is. Ha ugyanis nincs egyetlen esemény, egyetlen mondat, ahol megpihenhetne az olvasó, ami egy kicsit is felszabadult és felszabadító lenne, a rengeteg ránk zúduló rettenet és reménytelenség végül egyhangúvá válik és elidegenít. Bán Zsófia elbeszélői stílusa pusztán kétpólusú. Minden és mindenki vagy rossz, vagy jó, egyéb lehetőség kizárva. Pedig a legnagyobb nyomort és iszonyatot nem lehet úgy rátolni a befogadóra, hogy megfulladjon benne. Hagyni kell egy kis levegőt, hiszen a tragédia épp akkor tud beérni, akkor a legfájdalmasabb, ha közben megcsillan a remény. Itt-ott ugyan igyekszik a szerző némi humort vinni a szövegekbe, ám ez megragad az elbeszélői szinten, és valljuk be, még csak nem is vicces, amikor ilyeneket olvasunk: „A szelek szárnya olykor nem kormányozható. Olykor csak visz. (Vis maior.)” A szöveg alig-alig bír kilépni kreált komolyságából, nemcsak a humor száraz és erőltetett, a popkulturális utalások is azok.
Pedig Bán Zsófia remek helyzeteket teremt. Ott van például a Dögluk, amely a maga szürrealitásával olyan, mint egy szomorú szexnovella. Azok az írások a jobbak, amikor a szerző nem rekonstruálni akarja a jelent, a nyomort, amikor nem kíván rálicitálni a valóságra, hogy még elviselhetetlenebb iszonyatot teremtsen, csak hagyja, hogy működjön egy alaphelyzet, egy világ, és nem gondolja túl. Lehet lélegezni! – mondja a cím, és számtalan helyen megjelenik a légzés, a levegővétel a szövegekben. Kár, hogy csak a szavak szintjén.
Magvető, 2018, 152 oldal, 3499 Ft
