Könyv

Mitől ütős egy detektívtörténet?

Nyomozómunka híján - Miklós Ágnes Kata: A nyolc fogaskerék esete

  • Svébis Bence
  • 2018. szeptember 15.

Könyv

Van valami végtelenül lehangoló abban, amikor egy populáris műfajokkal foglalkozó tanulmánykötet többoldalnyi magyarázkodással és panasszal indít.

Ugyanakkor rögtön gyanakvással tölti el az olvasót – mire fel a cécó, amikor lassan tíz éve nyakra-főre jelennek meg a legnevesebb irodalmi folyóiratokban nemcsak önálló írások, de tematikus blokkok is a tömegirodalom legkülönbözőbb műfajairól. Elsősorban persze pont a krimiről, amivel nagy adósságát igyekszik törleszteni a szekunder irodalom. Ahogy jelen kötet is, nem túl meggyőző sikerrel.

A szándék és az azt nagyban segítő háttértudás megvan, azonban a koncepció eléggé hiányzik. Túl kézenfekvő, már-már kínos egy bűnregényekről szóló esszékötet fejezeteit a bűnre, egészen pontosan a hét főbűnre felfűzni. Igazából ezt még el lehet nézni, a játékosság, még ha bárgyú is, nem bűn, ám érezhetően mindez csak ócska trükk, szemfényvesztés, és a kevélység, lustaság, fösvénység, harag, irigység, torkosság, bujaság és hazugság fejezetek vajmi kevéssé kötődnek a címükhöz. Valójában az egész kötetre ráfért volna egy alapos és kíméletlen szerkesztői munka.

false

Miklós Ágnes Kata első ránézésre dicséretesen a kályhától indul, és eljut egészen napjainkig: számba veszi a nordic noirt – vagyis az északi krimiket – és a televíziós sorozatokat is. Mindebből azonban semmifajta rendszer nem rajzolódik ki, mi több, már maga a kályha sem stimmel. Nem tudom, mennyi direkció van abban, ahogy a szerző szembemegy a detektívtörténetek ősképeivel, min­denesetre az egész könyvet átlengi egyfajta görcsös és ostobán jópofizó punkság. Miklós Ágnes Kata ugyanis még véletlenül sem az Oidipuszról vagy a Hamletről beszél a korai művek közt – miközben mindkettőben központi szerepet játszik a nyomozás – hanem egy másik drámát próbál beleszuszakolni ebbe a kategóriába. És most tegyük a kezünket a szívünkre, de őszintén, ki az, aki valaha is krimiként olvasta a Rómeó és Júliát?!

Az sem logikusabb, ahová eljut, vagy legalábbis nem túl összeszedett. Nagyon hamar elveszítjük a kronológiát és a műfaji egységeket, végül pedig már semmi sincs, ami összetartaná az egyes bekezdéseket, olyan könnyelműen lendülünk át a Sherlock-sorozatból a Star Trek-filmekbe, George V. Higginsből Tarantinóba, majd a könyvmegjelenési statisztikákból a vámpíros-kúrós regényekbe, mintha csak egy péntek esti baráti társaságot hallgatnánk, akik egymás szavába vágva okoskodnak. Ennek a szétesettségnek a hozadéka, hogy nemegyszer ugyanazzal a gondolatmenettel, kijelentéssel találkozunk pár tíz oldallal később, amit egyszer már olvastunk – de akkor sem biztos, hogy egyetértettünk vele.

Mindezek mellé társulnak a krimiről szóló elmélkedéseket gyakran indokolatlanul megszakító intermezzók, amelyek a kiadók, az olvasók, de elsősorban a kritika és akadémista irodalomelmélet helyzetéről nyújtanak felvilágosítást, nagy adag hőbörgéssel körítve. Arról van szó, hogy Miklós Ágnes Katánál bizonyos időközönként beakad valami, és akkor jól megmondja a magáét, hogy mennyire és hová menjenek a presztízsirodalom és annak képviselői/kiszolgálói, hogy nem foglalkoznak eleget a populáris műfajokkal. Ugyanakkor – mondja másutt, és jó sokszor – milyen jó, hogy a krimit élvezetből olvassuk, és nem lett kötelező olvasmány. A legkárosabbá viszont akkor válnak ezek a közbevetések, amikor megengedi magának a kritikai felhangot egy-egy művel szemben, de már az elején hangsúlyozza, hogy most rosszindulatúan nézi majd az adott szöveget. Hát nem, a kritikusi nézőpont nem rosszindulatú, hanem bíráló, a rosszindulattal csak hitelteleníti magát.

Amúgy meg, ha nem a harsány önigazolással lett volna elfoglalva a szerző, biztos feltűnt volna neki, hogy nem öt Dexter-regény jelent meg magyarul, hanem mind a nyolc, Jeremy Brett-tel – a színész halála miatt – nem forgatták le az összes Sherlock Holmes-történetet, és a Twin Peaksnek nem az első évadában derül ki, hogy ki ölte meg Laura Palmert. Mondom, ráfért volna erre a kötetre egy alapos szerkesztői nyomozómunka.

Napvilág, 2018, 296 oldal, 3300 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.