Ugyanakkor rögtön gyanakvással tölti el az olvasót – mire fel a cécó, amikor lassan tíz éve nyakra-főre jelennek meg a legnevesebb irodalmi folyóiratokban nemcsak önálló írások, de tematikus blokkok is a tömegirodalom legkülönbözőbb műfajairól. Elsősorban persze pont a krimiről, amivel nagy adósságát igyekszik törleszteni a szekunder irodalom. Ahogy jelen kötet is, nem túl meggyőző sikerrel.
A szándék és az azt nagyban segítő háttértudás megvan, azonban a koncepció eléggé hiányzik. Túl kézenfekvő, már-már kínos egy bűnregényekről szóló esszékötet fejezeteit a bűnre, egészen pontosan a hét főbűnre felfűzni. Igazából ezt még el lehet nézni, a játékosság, még ha bárgyú is, nem bűn, ám érezhetően mindez csak ócska trükk, szemfényvesztés, és a kevélység, lustaság, fösvénység, harag, irigység, torkosság, bujaság és hazugság fejezetek vajmi kevéssé kötődnek a címükhöz. Valójában az egész kötetre ráfért volna egy alapos és kíméletlen szerkesztői munka.
|
Miklós Ágnes Kata első ránézésre dicséretesen a kályhától indul, és eljut egészen napjainkig: számba veszi a nordic noirt – vagyis az északi krimiket – és a televíziós sorozatokat is. Mindebből azonban semmifajta rendszer nem rajzolódik ki, mi több, már maga a kályha sem stimmel. Nem tudom, mennyi direkció van abban, ahogy a szerző szembemegy a detektívtörténetek ősképeivel, mindenesetre az egész könyvet átlengi egyfajta görcsös és ostobán jópofizó punkság. Miklós Ágnes Kata ugyanis még véletlenül sem az Oidipuszról vagy a Hamletről beszél a korai művek közt – miközben mindkettőben központi szerepet játszik a nyomozás – hanem egy másik drámát próbál beleszuszakolni ebbe a kategóriába. És most tegyük a kezünket a szívünkre, de őszintén, ki az, aki valaha is krimiként olvasta a Rómeó és Júliát?!
Az sem logikusabb, ahová eljut, vagy legalábbis nem túl összeszedett. Nagyon hamar elveszítjük a kronológiát és a műfaji egységeket, végül pedig már semmi sincs, ami összetartaná az egyes bekezdéseket, olyan könnyelműen lendülünk át a Sherlock-sorozatból a Star Trek-filmekbe, George V. Higginsből Tarantinóba, majd a könyvmegjelenési statisztikákból a vámpíros-kúrós regényekbe, mintha csak egy péntek esti baráti társaságot hallgatnánk, akik egymás szavába vágva okoskodnak. Ennek a szétesettségnek a hozadéka, hogy nemegyszer ugyanazzal a gondolatmenettel, kijelentéssel találkozunk pár tíz oldallal később, amit egyszer már olvastunk – de akkor sem biztos, hogy egyetértettünk vele.
Mindezek mellé társulnak a krimiről szóló elmélkedéseket gyakran indokolatlanul megszakító intermezzók, amelyek a kiadók, az olvasók, de elsősorban a kritika és akadémista irodalomelmélet helyzetéről nyújtanak felvilágosítást, nagy adag hőbörgéssel körítve. Arról van szó, hogy Miklós Ágnes Katánál bizonyos időközönként beakad valami, és akkor jól megmondja a magáét, hogy mennyire és hová menjenek a presztízsirodalom és annak képviselői/kiszolgálói, hogy nem foglalkoznak eleget a populáris műfajokkal. Ugyanakkor – mondja másutt, és jó sokszor – milyen jó, hogy a krimit élvezetből olvassuk, és nem lett kötelező olvasmány. A legkárosabbá viszont akkor válnak ezek a közbevetések, amikor megengedi magának a kritikai felhangot egy-egy művel szemben, de már az elején hangsúlyozza, hogy most rosszindulatúan nézi majd az adott szöveget. Hát nem, a kritikusi nézőpont nem rosszindulatú, hanem bíráló, a rosszindulattal csak hitelteleníti magát.
Amúgy meg, ha nem a harsány önigazolással lett volna elfoglalva a szerző, biztos feltűnt volna neki, hogy nem öt Dexter-regény jelent meg magyarul, hanem mind a nyolc, Jeremy Brett-tel – a színész halála miatt – nem forgatták le az összes Sherlock Holmes-történetet, és a Twin Peaksnek nem az első évadában derül ki, hogy ki ölte meg Laura Palmert. Mondom, ráfért volna erre a kötetre egy alapos szerkesztői nyomozómunka.
Napvilág, 2018, 296 oldal, 3300 Ft