Világosabb talán, ha nem is egyből a slam, hanem az előző két kötet felől tekintünk az újra. Hiszen a 2010-ben megjelent Dalok a magasföldszintről és az öt évvel ezelőtti Polaroidok miliője itt is visszaköszön, a következetes költői világ építése hamar tetten érhető. A hétköznapok ritmusában zakatolnak a költemények, tulajdonképpen azt teszik, ami a költészet – a költő – klasszikus értelemben vett (egyik) feladata: fókuszálnak a kicsire, az apróra, a tünékenyre, mely mindenki előtt ott hever, de csak kevesek veszik észre. Simon tehát innen nézve nagyon is klasszikus költészetet művel: lírává emeli a mindennapokat. Ez az egyik legnagyobb – ha épp nem az egyetlen – erénye ennek a kötetnek, nevezetesen, hogy Simon olyan versvilágot épít, ahol jó lenni, s elhagyván máshogy nézünk a körülöttünk lévő dolgokra, a bennünk szendergő érzelmekre és a felénk rontó problémákra. Ha egy verseskötet már ennyit elért, az majdnem a minden. De mit látunk, ha jobban szétnézünk ebben a világban?
Maradjunk még a korábbi köteteknél! A Rókák esküvője egységes versvilágot mutat – ami többek közt a Dalok… érettebb, komplexebb, dúsabb továbbgondolása –, ám olyannyira sikerült ez az egységesítés, hogy lehetelten leválasztani egymásról a verseket. Elejétől a végéig olvasva szinte teljesen mindegy, melyik sor, versszak, gondolat melyik versben jelenik meg, valójában szabadon felcserélhetők.
A versek címe is csak hátráltatja az olvasást, nem választják le egymástól az egységeket, ahogy a cikluscímek sem, melyek rafinált – ám rendszertelen – módon mintha épp ezt az egységesítést erősítenék, amennyiben mindegyik egy-egy előző versből lett kiragadva, tehát épp csak arról a ciklusról nem mond semmit, amelyiknek a címe lett. Ez is olyan húzás, amivel Simon egyszerre bizonytalanít el, és biztosítja be magát. Hogy mire gondolok pontosan?
A kötet verseiben nemegyszer bukkannak fel olyan közbevetések, melyek már jó előre reagálnak a vélt vagy valós recenzióra. A Nyárban ezt olvassuk: „a zenészek is csak két- / háromszor szerelmesek életükben, csak kénytelenek / mindig szerelmes dalokat írni, mert az fogy jól”, a .MOV így magyarázkodik: „A szövegben mondatok vannak. / A szövegben személyes érintettség van. / Egy kicsit azért mintha lassan indulna be.”, a Köz pedig már nem is a versekre, egyenesen a költői szerepre reflektál: „Hasznom rég semmi. Azért tartanak, hogy / alkalmanként kijöjjek ide az erdőbe hallgatózni, / nehogy hangtalanul kelljen kidőlnie a fáknak” – frissíti fel a régi metafizikai problémát. Azonban nem csak itt, máshol is betör az utilitarizmus kérdése, sőt egyenesen haszonállatként beszél magáról: a Remény egy disznóvágás leírása a hízó szemszögéből, aki boldog, hogy „végre a szádba veszel”.
Ez a pozíció azonban nemcsak önreflexív, de egyúttal kényelmes is, hiszen magát már nem is iparosnak láttatja, hanem a termelés eszközének. Innen pedig nehéz bármifajta ítéletet alkotni, és hiába is mennék bele abba, hogy ezeknek a verseknek – főként a felsorolás jellegűeknek – a többsége inkább húz egy slam-est felkészültsége felé, ha mindenre megvan már a válasz magában az alkotásban. Barikádot épít a költészet, ám épp itt válik kínossá Simon eszköztára, hiszen attól még, hogy én magam is kijelentem, hogy amit csinálok, azt a körülmények kényszere és a kiszámított érzelmesség szülte, attól nem lesz kevésbé üres.
Jelenkor, 2018, 108 oldal, 1699 Ft
