Könyv

Évszakszinonimák

Parti Nagy Lajos: Létbüfé

  • Svébis Bence
  • 2017. december 16.

Könyv

Ahogy nem spórolhatunk meg olyan evidens kijelentéseket, hogy a gengszterfilmben lőnek, nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy ősz van. A Magvető tökéletesen időzítette az „őszológiai gyakorlatok”, vagyis a Létbüfé megjelenését. Lehet annál hatásosabb, mint az elmúlásról, a megsárgult levelekről olvasni a fűtött, biztonságos szobában, amikor odakint veri az eső a világot, pláne Parti Nagy Lajos, vagyis Dumpf Endre tolmácsolásában?

Parti Nagy lírikus alteregója 2003-ban lépett színre – a prózai, Sárbogárdi Jolán jóval korábban, 1997-ben – a Grafitnesz című kötet végén található, hosszabb ciklusban. Az Őszológiai gyakorlatok már akkor szervesen elvált a kötet egységes kompozíciójától, olyannyira, hogy végül le is vált róla, és a Szkülla és Kharübdisz, vizit és vizsgálat közt a kórházbüfé felé evickélő beutalt, Dumpf Endre tizennégy év után önálló kötetet kapott. Cím nélküli, töredékes költemények ezek, leginkább az 1990-es Szódalovaglás verseihez állnak közel a maguk tömörségével és nyelvi leleményeivel. Még a szerkezetük is hasonló: zúdulnak egymás után a fragmentumok, az egész kötet egyetlen hömpölygő versfolyam, a tartalomjegyzék – melyben a versek kezdősorai szerepelnek – pedig csak megszokásból van a kötet végén. Ám a Létbü versei csak látszólag emlékeztetnek a Szódalovaglásra, hiszen nagyon más a szerzői alapállás és szándék, a versbéli beszélő attitűdje.

Adva van egy figura, egy nagyon is jól kidolgozott karakter, akit PNL a legnagyobb alapossággal felépített magában, hiszen másként nem lehetne hitelesen megszólaltatni. Dumpf, aki végnapjait egy kórházban tölti, élettere a kórtermekre, a vizsgálókra, a kórházudvarra és büfére korlátozódik, évek óta a halálra készül, és mindezt egyfajta verses naplóként örökíti meg füzeteiben. Telepumpálja költeményeit a legelvetemültebb reminiszcenciákkal, allúziókkal és parafrázisokkal, mégsem ez lesz a valódi tét. Dumpf Endre nem okosabb, nem műveltebb az átlagolvasónál, sőt hiányos, torzult tudásával csak csetlik-botlik az intertextusok közt. Olyan, mint a krimik Watsonja, az ostoba, lassú felfogású, de jó szándékú és naiv karakter. Hiányzik belőle az elitizmus, nem büszke tudására, azt sem tudja, mit kezdjen vele.
A klasszikus művekkel való játék így bármennyire belterjes, nem megy az élvezet kárára, hiszen nélkülük is működik a Dumpf-költészet, ami a lírává nemesített szóösszetételeken és a korántsem öncélú szójátékokon túl annak is köszönhető, hogy PNL-nek igenis van mondanivalója, még akkor is, ha ezt most épp Dumpf Endre közvetíti. Aki nemcsak a magyar- és világirodalmat ismeri a kezdetektől napjainkig – ahogy Parti Nagy fogalmazott –, de a popkultúra, a szappanoperák („nővéreim ti vad angyalok / ha folytatás van mehetek gyalog”) és az olcsó vicclapok hasábjai („hát énnekem ki a fasírt?”) is befészkelték magukat emlékezetébe. Az így kialakult eklektika pedig minden esetben az irónia és önirónia regisztere felé billenti az értelmezést.

Ezenfelül van még egy szintje a Létbüfé utalásrendszerének, ami első ránézésre akár önismétlésnek is tűnhet, de figyelembe véve, hogy Dumpf milyen ismeretekkel rendelkezik, inkább újabb réteggel gazdagítja költészetét. Ugyanis több helyütt találunk utalásokat Parti Nagy korábbi szövegeire, és nemcsak versek, de prózai művek is megjelennek: „dadogó ormokon / nem múland a jegec / űrbéli kórokom / vak csillag a geci / nagyságos doktor úr / ha tetszik érteni” – áll a Létbüfében. A fagyott kutya lába című novellában pedig a következőt olvassuk: „Vak csillag a geci, tanársegéd úr, mondja a beteg”. Dumpf tehát a kortárs irodalmat is ismeri, alkalmazza, ihletforrásként felhasználva saját költészetébe építi bele, és eljátszik azzal a gondolattal is, hogy PNL álmodja Dumpf Endrét, vagy fordítva.

E rétegek szinte mindegyike megtalálható mindegyik versben, ami némiképp nehezíti a befogadásukat, és felveti a kötetszerkezet valódi tétjét, miszerint ezek az önállóan apró bonbonként funkcionáló költemények, melyeknél érdemes elidőzni, működhetnek-e ebben a struktúrában, ömlesztve. Morcsányi Géza azt mondta a kötet bemutatóján, érdemes elsőre elejétől a végéig elolvasni a kötetet, hogy kirajzolódjon annak narratívája és a fragmentumok mögött a visszatérő szereplőkkel és helyszínekkel megtámogatott történetszerűség. Ám, ha az olvasó így tesz, sajnos egy idő után eltelik a bravúrokkal, melyek nemcsak kiismerhetővé válnak, de kifejezetten unalmassá is, és végül maga a sokszínűség lesz egyhangú.

Ez tehát az egyetlen sík, ahol elhasal a Létbüfé, a narratíva követésének gátat szab a szöveg terheltsége. Ám kisebb dózisban – ahogy a Grafitneszben is – Dumpf Endre még mindig az egyik legegyedibb és legszórakoztatóbb jelenség a kortárs magyar lírában. „Van valami, ami hiányzik néha, / te vagy bennem egy évszakszinonima” – hangzik a Bizottság Női agyvelő című számában. Most már nem hiányzik, az egész Létbüfé az.

Magvető, 2017, 248 oldal, 3499 Ft

Neked ajánljuk