Az előbbibe írjuk be: nem várt ébredés az utazás közben egy céljától eltérített űrhajón (A nyolcadik utas: a Halál); a szereplők egy elszigetelt helyen, összezárva gyanakodnak egymásra (A dolog); az űrhajót egy mesterséges intelligencia vezérli, amely önkényes döntéseket hoz (2001: Űrodüsszeia); az emberi test csak tartály, amelyből az elme bármikor letölthető (Valós halál, Kvantumtolvaj). Ennyi elég is, térjünk át a másik oszlopra, ahová… Ahová nem tudunk írni semmit.
A korábban urban fantasyben utazó Mur Lafferty első sci-fije egyúttal a krimi mezejére is merészkedik, ám minden igyekezete ellenére nem lesz több egy langyos zsánerdolgozatnál. A történet a Dormire nevű űrhajú fedélzetén indul, a küldetésnek az volna a célja, hogy klónokat juttasson a Földről egy idegen bolygóra, hogy benépesítsék azt. Ám valami nincs rendjén, hiszen a legénység korábbi klónjait valaki megölte, a frissen ébredtek utolsó emlékei pedig ott szakadnak meg, ahol elstartolt az űrhajó. Azért ez felpezsdíti az olvasó kíváncsiságát, igazi Agatha Christie-i helyzet, mintha a Tíz kicsi négert kilőtték volna az űrbe, az áldozatok egyúttal a nyomozók, és még a gyilkos is köztük van. Ebből aztán ki lehetne hozni valamit! Mondom, lehetne. Ám Lafferty valójában nem krimit írt, nála a meglepőnek szánt csavarok közötti nyomozást a szereplők közti vitatkozások töltik ki: valaki állít valamit, a másik azt mondja, nem, de igen, de nem, és így tovább. Az igazi nyomokhoz ki kellett tágítani a regényteret, ami nem csak megkönnyítette a szerző dolgát, de a legegyszerűbb út is. Ugrál időben és térben, a szereplőket egy-egy múltbeli esemény, korábbi klónélet alapján ismerjük meg, ahogy az ok-okozat is így áll össze, jóval hamarabb, mint hogy ténylegesen rájönnének. Így, amikor zengzetes frázisokban a karakterek összefoglalják a történteket és levonják a következtetéseket – mint a derék Poirot – az olvasót már semmi meglepetés nem éri, vág mindent, csak újra a szájába rágják. És ez még csak nem is a serény suspense, az legalább feszültséget kelt és nem unalomba fullaszt.
Sajnos a sci-fi terén sem áll jobban a regény, bár nem azt mondom, hogy egy tudományos-fantasztikus mű ne moralizáljon, ám nem mindegy, hogy hogyan. A jövőről spekuláló művekben a hibák, a katasztrófák a jelen következményeire figyelmeztetnek. Az írónő ezt úgy oldja meg, hogy rég ismert frázisokat ismétel el, az újdonság csupán annyi, hogy minden eddiginél unalmasabban teszi. „Istent játszottunk, amikor az emberek azt hitték, azzal, hogy egy bizonyos pozícióban szexelnek, meg tudják szabni a gyermekük nemét. Istent játszottunk, amikor feltaláltuk a fogamzásgátlást, a magzatvíz-mintavételt, a császármetszést, amikor kifejlesztettük a modern gyógyászatot és sebészetet. Amikor repülünk, Istent játszunk. Amikor felvesszük a harcot a rákkal, Istent játszunk. Kontaktlencsét és szemüveget viselve Istent játszunk” – fakad ki az egyik szereplő. Amikor pedig ilyen monológok hivatottak tisztába tenni gondolkodásunkat, nemhogy Istent játszani, de még az élettől is elmegy a kedvünk. Ilyenekből pedig jócskán akad a majd’ négyszáz oldal alatt, ami így a lanyha krimi és a didaktikus szónoklatok közt evickél.
Jó lett volna még dolgozni ezen, nem is keveset, kivárni, míg az érdekes felütés érdekfeszítő történetté áll össze. Ki tudja, mondjuk egy következő klónéletben.
Fordította: F. Nagy Piroska. Agave, 2018, 368 oldal, 3680 Ft
