Grace Marks története valós eseményeken alapszik, ám ezeket nem könnyű rekonstruálni. 1843 nyarán, Kanadában kettős gyilkosságot követtek el, melynek vádlottjai James McDermott és Grace Marks, akik Thomas Kinnear szolgái voltak, s a vád szerint őt és szeretőjét, Nancy Montgomeryt is megölték. McDermott kötélen végezte, ám Grace először életfogytiglani börtönbüntetést kapott, végül, közel harminc év után szabadon engedték. Bűnössége mindmáig bizonytalan, mivel végig azt állította, nem emlékszik semmire abból a pár órából, amikor a gyilkosságok történtek. Micsoda krimitéma! – gondolnánk, ám Atwood másképp gondolta, nála a bűnügy pusztán ürügyként szolgál.
Nem az elkövetett tett, hanem annak utóélete érdekelte, de az Alias Grace valójában nem tesz mást, mint rafináltan kizsákmányolja A szolgálólány meséjét, s többet ígér, mint amennyit végül bevált. Azt még el lehetne nézni, hogy nem szolgál egyértelmű magyarázattal Grace bűnösségét illetően, ám végül semmire sincs kielégítő válasz, és semmibe sem megy bele elég mélyen, miközben túl sok szálat és motívumot mozgat. Az Alias Grace terjengős – és jellegtelenül megírt – regény egy nem túl komplikált témáról. Atwood ugyanis most sem állít többet, mint A szolgálólány meséjében: minden férfi jellemtelen alak, a nők sorsa pedig az alávetettség és az elnyomás. Míg a fiktív Gileádban játszódó történet a jövőről mesélve állítja ezt, a 19. századi Kanadában történt események a múltról mondják ki ezt az ítéletet, a kettő közt pedig ott vagyunk mi, a jelen, és semmiből sem tanulunk. Ami azonban ezen túl van az Alias Grace-ben, az merő blöff.
Atwood szinte mindent igyekezett beleírni a történetbe, ami érdekes lehet a korral kapcsolatban, ám a modern pszichiátria kezdetei, az egyre népszerűbb spiritizmus, a korabeli ruhák és életkörülmények leírásai gyakran nem szervülnek a regénytestbe. Az elidegenítés máshol is tetten érhető: a már említett folyamatos bizonytalanság mellett, hogy mi is történt pontosan azon a július 23-i napon, Grace személye is idővel inkább frusztráló lesz, mint érdekes. Valószínűleg ennek hordaléka, hogy senkivel sem lehet és érdemes azonosulni a regényben, senkit sem érez magához közel az olvasó, sem a Grace-t vizsgáló fiatal orvost, sem a későbbi áldozatokat, legkevésbé pedig a történet nagy részét elmesélő Grace Markst. És, ha már itt tartunk: az elbeszélői hanggal is akadnak gondok. Ez már A szolgálólány meséjében is gyanús volt, most azonban végkép beigazolódott: Atwood nem tudja hitelesen megszólaltatni karaktereit, nyelvük valójában az ő nyelve. Bár Offreddel ellentétben, aki végig egy olyan irodalmi nyelven beszélt – látszólag mindenfajta előképzettség nélkül és hosszabb irodalommegvonás után –, hogy az ember nem értette, miért nem lett belőle író, mármint amíg tehette, Grace már jóval egyszerűbb módon nyilatkozik meg, mégis be-betévednek olyan mondatok („Nemsokára pirkad. Nemsokára hajnal hasad. Nemsokára kettéhasad a nap. Nem tudom megakadályozni, mindig ugyanúgy hasad ketté, és azután ott fekszik kettéhasadva”), amelyekről kizárható, hogy egy ilyen körülmények közt felnőtt és szocializálódott emberben fogalmazódjanak meg, még akkor sem, ha van némi olvasottsága.
A szolgálólány meséje azonban nemcsak témájában, a dramaturgiában is felüti a fejét, gyanúsan sok az egyezés. A főhősnek itt is akad egy elvesztett barátnője, ahogy Offrednek Moira, aki lényegesen vagányabb, szabadszájúbb és merészebb, s akire állandóan hivatkozik, hogy vajon mit gondolna/tenne épp az adott szituációban. Igaz, hogy Grace Marks esetében Mary Whitney végül a csúcsponton is jelentős szerepet kap, ám végig erős Moira-utánérzésünk van. A terhesség mindkét műben valóban teher, valami baljós érzéssel vegyül: aki gyereket vár, az sok jóra nem számíthat. Továbbá mind a két mű egyfajta „talált tárgy”: A szolgálólány meséje kazettán fennmaradt szövegeket tartalmaz, az Alias Grace pedig többször is a levélformát választja a cselekmény továbbgördítéséhez.
Amiben azonban eltér a két regény, az csak kárára van az Alias Grace-nek. A már említett túlírtság és elbizonytalanítás mellett a ritmustalanság is felróható: a számtalan leírás és hivatkozás miatt az elején nehezen, döccenősen indul a cselekmény, a végére viszont meglódul, és igyekszik behozni magát. A zárlat pedig nemcsak kapkod, de sok helyütt mondvacsinált és indokolatlanul szentimentális. Nagyon úgy néz ki, hogy végül Atwood sem tudta, mit akar kezdeni ezzel a történettel, s lett egy eklektikus, széteső építmény, amelyet éppen a bizonytalanságnak kéne összetartania. De nem fogja.
Fordította: Csonka Ágnes. Jelenkor, 2017, 772 oldal, 4499 Ft
