„Menekülni akarunk, de nincs hová”

Veres Attila író, forgatókönyvíró

  • Svébis Bence
  • 2019. január 6.

Könyv

Tavaly megjelent Odakint sötétebb című regénye és idei novelláskötete, az Éjféli iskolák után egyértelműen az első magyar horrorszerzőként tartják számon. Megkérdeztük, mennyire örül ennek, de a filmszakmáról, kiadói stratégiákról és a fanzinok szerepéről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A Pécsi Tudományegyetemen végeztél filmszakon. Mit hoztál onnan magaddal?

Veres Attila: Pécsett az elméleti képzésre helyezték a hangsúlyt, alig volt felszerelés, így nem is filmeztünk túl sokat. Mivel rájöttek, hogy értek a műfaji filmekhez, megengedték, hogy tanítsak két félévet, miközben odajártam. Volt egy horror- meg egy általános műfajelméleti kurzusom. Az órákhoz összegereblyézett elméleti tudás az írás során nagyon hasznossá vált. De a legfontosabb, amit ott tanultam, hogy időnként muszáj magadnak megteremteni a lehetőségeket, mert más nem fogja.

MN: Te is a gyakorlat felé mentél tovább: filmforgatókönyv-írással foglalkozol.

VA: A diplomamunkámmal felvételiztem az ELTE-re a doktori programba, de pont, amikor felvettek, összefutottam a Vittulában egy skandináv producerrel. Mindketten elég részegek voltunk, de munkát kaptam tőle, kihívott Svédországba, hogy dolgozzak pár forgatókönyvterven. Az egyetemi karrieremnek ezzel lett vége. Néhány évig külföldön dolgoztam dramaturgként, aztán, mivel adódott egy közös projektünk Pálfi Györggyel, hazajöttem.

MN: Úgy tűnik, jól elvoltál a forgatókönyvekkel. Hogyan jött képbe a regény és a novella?

VA: A forgatókönyvírás elég zárt rendszer, specifikus nyelvet és gondolkodásmódot igényel, izgalmas, de könnyű kiégni benne. A szkriptek nagy részét le sem forgatják, ha mégis, akkor a szöveg belevész a filmbe. Egy idő után szűknek éreztem ezeket a kereteket, és azzal kísérleteztem, mi az, ami túlmutat a forgatókönyv nyelvén.

MN: Fordítva szokott történni: a legtöbb író először novelláskötettel jelentkezik, aztán regénnyel. Te miért regénnyel kezdtél?

VA: Eredetileg a novelláimat és a regény szinopszisát is elküldtem az Agavénak. A kiadónál előre leszögezték, hogy nem lehet novelláskötettel kezdeni, mert úgysem fogyna jól. Csak akkor lehet kijönni vele, ha van már egy vagy több regény, egy felépített szerző, aki miatt az olvasó beruház a kötetbe. Aztán a regény nagyon jól ment, így jöhettek a novellák is. Szóval ennek kizárólag kiadóstratégiai okai vannak.

MN: Miért az Agavét választottad?

VA: Világos volt, hogy amit írok, az nem szépirodalom, legalábbis olyan értelemben nem, hogy el lehessen küldeni, mondjuk, a Magvetőnek. Nem is ismertem a megfelelő embereket, mert nem dolgoztam be magam az irodalmi életbe. Ugyanakkor mindig imádtam az Agave könyveit, mert sokat kockáztatnak, gyakran olyanokat is kiadnak, amik a zsáner határain mozognak. Én meg pont ilyen könyveket akartam írni.

false

 

Fotó: Németh Dániel

 

MN: Előtte fanzinokban (elsősorban a The Black Aetherben) publikáltál. Miért pont ott, más folyóiratokkal nem próbálkoztál?

VA: Nem. De ez komplikált kérdés. Örültem, hogy elkészültek, de a novellákat nem a publikálás szándékával írtam. A célom az volt, hogy pontosan ezeket a novellákat írjam meg, még akkor is, ha soha nem jelennek meg, mert nem illenek a magazinok, folyóiratok profiljába. Egy idő után persze izgatott a publikálás lehetősége, de ilyen történeteknek itthon nincs felülete. Szépirodalomnak túl zsáner, zsánernek túl szépirodalmi. Aztán szembejött Tomasics József felhívása, hogy indít egy fanzint The Black Aether címen, és úgy gondoltam, ha ez nem, akkor semmi. Ezért is szeretem a fanzint: mindenki a saját idejét, lelkesedését és pénzét öli bele. Nekem ez szimpatikus, mert ugyanolyan őrületet feltételez, mint ami az íráshoz szükséges. Nem kell minden hónapban megjelenni, csak amikor összegyűlik kellő mennyiségű anyag, nincs mögötte lapkiadói stressz – mondjuk, haszon sincs. Én is így gondolkodom az írásról: az ember azért csinálja, mert mondani akar valamit és szereti, még akkor is, ha saját idejéből és életéből kell rááldoznia.

MN: Ha pénz nem is, de van valamiféle misszió abban – mint Kondor Vilmos a krimivel –, hogy Magyarországon játszódó horrort írsz?

VA: Abszolút nincs benne misszió, bár nagyon kedvelem Kondor vagy akár Csabai László könyveit. Alapvetően idegesítenek a jelentés nélküli imitációk; amikor a szöveg csak más regényekre reflektál, de az én érzelmeimre vagy világomra egyáltalán nem. Szerintem az embernek van jobb dolga is, mint hogy írókat vagy műfajokat imitáljon. Akkor már inkább meghallgatok egy lemezt vagy elmegyek sétálni írás helyett. Azért írtam meg ezeket a sztorikat, mert úgy éreztem, az olvasó számára is átélhetően reflektálnak a világra, amiben itt élünk. Ennek pedig a legpontosabb kifejezési eszköze végül is a horror. Tehát nem volt cél, hogy horrort írjak, de valamennyire horrorsztorik lettek, mert ilyen a világ.

MN: A novellákban és a regényben is fellelhető egyfajta erős társadalomkritika és közéletiség. Szándékos?

VA: Nem tudom, mennyire volt ebben szándékoltság. Nyilván, ha a sztori természetes úton belevezet politikai vagy közéleti vizsgálódásba, akkor hagyom, de sosem cél. Nem akarok közéleti prófétává válni, nem vagyok elég okos ahhoz, hogy okoskodjak. Persze ha bemész egy kórházba, vagy meglátsz egy építkezést, vagy csak egy utcai plakátot, rögtön a közélettel találod szemben magad. És mivel a történeteim itt és most játszódnak, elkerülhetetlenek ezek a vizsgálódások, mert a fantasztikum megköveteli a hitelességet. Nem hiszed el a csodát, ha nincs mellette a hétköznapi.

MN: Írásaidban elég elkeserítően láttatod a vidéki és a városi létet is, mintha sehonnan nem lenne kiút, mindenhonnan menekülni kéne. Mik a saját – nem szerzői – tapasztalataid?

VA: Ezt egyfajta magyar létállapotnak látom: mindig menekülni akarunk, de nincs igazán hová. Vidékről felmenekülünk a városba, a városból továbbmenekülünk külföldre, de ott sem az igazi, mert magunk elől nem menekülhetünk. Ez talán annyira mélyen meghatározó tapasztalat, hogy nem érezzük magunkat sehol otthon. Ezért is lesz minden sztorim horror, hiszen az az ember és a saját élete között fennálló birtokviszonyt vizsgálja, és arra a felismerésre jut, hogy az életünk nem a miénk, a világ bármikor rettenetes módokon visszaveheti tőlünk. Pont, mint a valóságban.

MN: Ilyen tehát az ország helyzete a horror tükrében, de hogy látod a horror helyzetét Magyarországon?

VA: Szerintem Magyarországon a horrornak nincs helyzete. Vannak érdeklődő olvasók (és nézők), de a fantasztikus műfajokon belül általában kevés átütő erejű magyar író van, horrorban pedig gyakorlatilag nullához közelít a számuk. Ez persze gyorsan megváltozhat, lehet, hogy akár a fanzinkultúra is kitermel egy új íróréteget. Itt merül fel az imitáció kérdése. Vajon a magyar zsánerszerzők hajlandóak lesznek-e érzelmi vagy társadalmi szempontból releváns történeteket írni, vagy megelégszenek a puszta utánzással? Most úgy látom, az imitálás erősebb, mint az innováció vagy a reflexió a valóságra. Még a Magyarországon játszódó zsánerregényekre is jellemző, hogy a magyar helyszínek és nevek ellenére csupán utánzatai az amerikai pony­váknak. Pedig a jó horror hiteles és átélhető, a nyelv erős kell, hogy legyen, hiszen a történetek mondatról mondatra csalják be az olvasót a rémálomba.

MN: Mi van a horroron túl, próbálkozol más műfajjal is?

VA: Van egy macskás gyerekkönyvem, A bundás bűnüldöző kalandjai, majd valaki kiadhatná. Amit viszont most írok, az még inkább horror, mint az első regényem. Az egyén és a társadalom viszonyát vizsgálja, az identitás határait, az ember és a város antagonizmusát. Elég high concept történet lesz egy olyan Magyarországról, amely a lakosai ellen fordul. Az azt követő regényem sem lesz kevésbé furcsa, de talán kicsit eltávolodik majd a horrortól. Igazából nem tartom magam horrorszerzőnek. Műfajilag ez inkább weird: a valóság kicsúszik az ember lába alól, összeesküszik ellene, vagy éppen érte, és rákényszeríti az egyént valamilyen elemi erejű változásra.

MN: Ezek szerint nem nagyon örülsz, hogy az első magyar horrorszerzőként tartanak számon?

VA: Tök boldog vagyok, nincs vele gondom. Inkább vagyok horrorszerző, mint krimi- vagy romantikusregény-író. De igazából a horror mint műfaj annyira hiányzik a magyar irodalmi és filmes elbeszélői palettáról, hogy amikor olyat írsz, ami nem illeszkedik semmilyen műfajba, akkor nagyon nehezen értik meg, hogy mi az. Ilyenkor a legegyszerűbb címkét ragasztják rá, ami esetemben a horror.

Neked ajánljuk