Cseresnyési László

Az alábbi esszében csupán a nyelvi udvariasságról lesz szó, mivel a kézcsók, a meghajlás és a kabát felsegítésének izgalmas témájáról nincs mondandóm, hacsak nem az, hogy a viselkedés és a nyelv udvariassága aligha függetlenek egymástól.

A női és a férfinyelv különbségéről szóló el­ső jó összefoglalás talán Otto Jespersen könyvében található (Language. Its Nature, Development and Origin, 1922).

Azt mondják, hogy óvakodni kell a metaforáktól, mivel azok homályossá teszik a dolgokat, megrontják az emberek egyenes és tiszta beszédét, bár a maguk helyén, vagyis a költészetben még az ilyesfajta szép hazugságoknak is megvan a létjogosultságuk.

Írásom első része (Magyar Narancs, 2015. április 30.) azzal ért véget, hogy a paradicsomi idők közös nyelvének hiányát az 1880-as években a világ nagy harmóniájáról álmodozók különféle mesterséges nyelvek megalkotásával ­kívánták pótolni. Ezek között Zamenhof doktor eszperantómozgalma olyan sikeresnek bi­zonyult, hogy két nagy formátumú diktátor is megsokallotta a dolgot.

A fétis leggyakrabban talán egyfajta szexuális orientációra utal, a kultúrantropológus azonban a szót inkább arra a jelenségre használja, amikor valakik mágikus erőt tulajdonítanak egy tárgynak. A tárgyban valami szellemi dolog testesül meg, aminek az értéke kizárja, hogy a dolgot kritika tárgyává lehessen tenni.

A többnyelvű emberre jószerivel úgy néznek nálunk, mint a különféle hangszerek igazi művészei közé keveredett zenebohócra vagy mint Kazinczy „szép ismeretekkel bíró szerecsenjére”, akit (miután megüté a guta), kitömtek, s a Természeti Dolgok Múzeumában állítottak ki (Pályám emlékezete, II).

Imaoka Dzsuicsiro Magyarul négy hét alatt c. művének (Tokió, 1969) első leckéje rögtön néhány szellemes mondattal kelti fel a japán olvasó érdeklődését: „Ön van itt. Ő van ott. Hogy van? Köszönöm, igen jól vagyok. Hol a város? Hol van a cím? Ki ez a gazda? Hol van a pályaudvar? Nincs ön itt. Ő nem zsidó. Nincs itt a zsidó.”

Huhogjon bár a sok liberális, én örülök, hogy van már a kormánynak Nyelvstratégiai Intézete, így nem kell aggódni nyelvem értékvesztése miatt (bármit is jelentsen ez), meg amiatt sem, hogy (mint olvasom) gondolkodásom beszűkült, fogalmaim pedig homályossá, pontatlanná váltak.

Előző írásomban (Nyelvünk ősi vére, Magyar Narancs, 2013. december 19.) egy eléggé elterjedt felfogással vitatkozva amellett érveltem, hogy a nyelv és a nép története nem ugyanaz: a "gének" tehát nem igazolhatják a nyelvek rokonságát. A bölcsek szerint egy nemzet genetikai és kulturális azonossága sokféle történeti hatás eredője, viszont a nyelvrokonság nem lehet sokféle, hisz, mint tudjuk, anya is csak egy van. Tehát vagy a sumerok a rokonaink, vagy a tundrai nyenyecek - nem lehet egyszerre két helyre behúzni az ikszet.

A nyelvész szónak (szemben mondjuk az angol linguist szóval) három jelentése van: 1. 'nyelvművelő', 2. 'nyelvünk őseredetének kutatója', 3. 'egyéb' (vö. linguist). A második szakterületnek már néhány éve konjunktúrája van a médiában és a könyvesboltok polcain, ezért most erről szeretnék az olvasónak nagy titkokat elmondani.

Kiváló ötlet! - jelentette ki a Führer, és azonmód felhatalmazta Himmlert arra, hogy a területi megoldást immár hivatalos vezéri tervként ismertesse a párt csúcskáderei előtt. Ez 1940. május 25-én történt, de már 1938-ban terítékre került az ún. Madagaszkár-terv, amely 1885-ben merült fel először - teljes fegyverzetben pattanván ki Paul Anton de Lagarde agyából.