Előre kell bocsátanom, hogy a szavak jelentésének szeszélyes változása a bölcs uralkodó dolgát kissé megnehezíti. Például a magyarban a trágya jelentése régen ’édesség’ volt, a húgy ’csillag’ értelemben volt használatos, a kalóz és a kalauz pedig ugyanaz a szó volt (török kılavuz). Ha egy szó más szavakkal ilyen-olyan kontextusokban kapcsolatba kerül, akkor megváltozik a jelentése. Így nyert az angol wait ’kiszolgál’ szó új jelentést (’vár vkit’). Így lett az angol silly ’jámbor, boldog’ szóból ’ostoba’, az ófrancia prude ’erényes, bölcs, hős’ szóból ’prűd’ (már Molière-nél), és így lett ’ellenség’ a latin hostis ’idegen, vendég’ szóból (vö. német Gast). Nem is beszélve a hostis származékáról, a hospes (hospit-) ’házigazda, vendég’ szóról, amelyből később a hospital ’kórház’ szó jött létre. Akármeddig lehetne sorolni a spontán jelentésváltozások példáit. Ha az állhatatlan szavak képtelenek nyugton maradni, akkor lehet-e egyáltalán esélye a konfuciánus bölcs által megálmodott jó királynak, hogy rendbe rakja a nyelvet? Meg tudják-e regulázni a beszélőket az akadémia ítészei? És vajon győzhet-e végül a jeles filozófus és nagy nyelvvédő, aki ráhördült a minap a műsorvezetőre, hogy nem szegmens, hanem szegmentum?
Az egyik kérdésre egyszerű a válasz: adott helyzetben az írástudók tudnak nyelvet teremteni és szabályozni. Az 1890-es évektől például egy nagy nyelvújító, Eliezer Ben-Yehuda mintegy 200 szót teremtett, amelyek a mai héberben máig használatosak (például ’szájharmonika’, ’esernyő’, ’divat’), tanítványai pedig sok ezret. A magyar nyelvújításnak is szavak tömegét köszönhetjük. Igaz, az új szavak zöme nem vert gyökeret, mert a sok bárdolatlan magyar még azt sem volt képes felfogni, hogy a tevepárduc, magelü vagy foltos nyakorján sokkal jobb név lenne arra a kedves állatra, mint ez az otromba zsiráf, vagy micsoda.
A másik kérdés viszont arra vonatkozik, hogy képes-e a király, a kormányzó, avagy a Vezér és csapata megteremteni a helyes szavak és jelentések áldott építményét. Az olyan szubtilis szójelentések, mint polgári (1) ’nem balliberális’, (2) ’mi’, vagy a nemzeti (1) ’központi irányítás alá vont’, (2) ’a nyugat-európai mintákkal szemben álló’ oxfordi szintű nyelvalkotói géniuszt előfeltételeznek. Ám az a korfestő szókészlet, ami a magyar közéletet és politikai életet ma jellemzi, elég korlátozott. Felújítottak ugyan néhány szép, neobarokk szót a Horthy-Magyarország szótárából, meg az egy ideig az ágyneműtartóban dekkoló szakirodalomból, de nem folyik olyan átfogó nyelvi tudatformálás, mint ami a szovjet és a náci német időszakot jellemezte, és amely a magánszférát is teljesen behálózta (vö. például Schmitz-Berning vaskos Vokabular des Nationalsozialismus c. szótárát). A dolog elemzése kivezet a nyelvből, de talán érdemes azért négy takaros körmondatot áldozni rá. Szép új világunk autokráciája azért más, mint az előző három rezsim volt, mert a nemzeti konzervativizmus az értékeit úgy állítja piedesztálra, hogy közben oldalra kacséngatva tudomást vesz mondjuk a francia felvilágosodás bizonyos értékeiről. Egy nemzeti konzervatív persze nem állíthat olyasféle őrültségeket, hogy más kultúrákat is el, sőt akár be lehet fogadni, hogy a nőket a férfiakkal minden téren azonos jogok illetik meg, hogy az egyén autonómiáját az állam csak minimális mértékben korlátozhatja, és hogy más emberek érzékenységét a nyelv tapintatos használatával is tiszteletben kell tartani. Ha nemzetben gondolkodó hősünk a Nyugat által ránk tukmált értékrendhez is igazodni akar egy kicsit, akkor egyetlen lehetősége marad: a szavak jelentésének ügyes módosítása. Jelentse mondjuk a multikulturalizmus a keresztény kultúránkkal szemben ellenséges barbárok ajnározását, a feminizmus a női karrierizmust, az anyaság és hagyományos női szerepek megvetését, a liberalizmus a Nyugatról importált anarchiát, a politikai korrektség pedig empátia helyett utaljon kizárólag némely amerikai idióta nyelvpurgáló mozgalmára, amely nyomán a magyarok szólásszabadságát is gátolja immár a liberális véleményterror.
Magyarországon ma a nemzeti ihletésű közéleti diskurzus főként e Négy Gonoszról szól a ressentiment nyelvén – abban az értelemben, amelyről Nietzsche Az erkölcs genealógiájában, 10-12, vagy Max Scheler Ressentiment c. művében (1915) beszél. Az utolsó évszázad rezsimjei szétverték a társadalmi osztályokat, kiölték az emberekből a szolidaritást, már a saját érdekeikért sem képesek kiállni, ez itt nem Lengyelország. Egyetlen kohéziós erő maradt: a ressentiment, a fiktív ellenségtől való szorongás, a derék cselédkönyv-tulajdonosok passzív agressziója, és a vezér mindenhatóságába vetett jámbor hit. Érdekes, hogy ez a földiek fölé magasodó lény megnyilvánulásaiban, retorikai kliséiben, ízlésében pontos leképezése a tömeget alkotó magyaroknak, akik azt hallják tőle, hogy többre képesek bárkinél, mert egy különleges nép fiai. Tökéletes az összhang. A programok és projektumok pedig ma mintha egy majdani nagyoperett impozáns díszleteit építenék, míg a diskurzus másról sem szól, mint az értékrend rituális felmutatásáról és a Négy Gonosz elfenekeléséről. Biztos, hogy nem történik itt semmi?
Nem hiszem, hogy ostoba lenne mondjuk egy (három? nyolc?) olyan miniszterelnöki beszéd, amely pusztán négygonoszozik és a status quót demonstrálja: „Tudjátok, ki vagyok én nektek, és hogy nekem ti mit jelentetek. Azt meg mind tudjuk, hogy ők kik, de amíg engem láttok, nem kell aggódnotok.” Tucatnyi példát hozhatnék arra, hogy eredményes lehet az ilyesfajta kommunikáció. Han Yü konfuciánus tudós 820-ban egy dél-kínai tartomány kormányzója volt, amikor egy hatalmas krokodil kezdett garázdálkodni a környék vizeiben. A kormányzó erre kíséretével kivonult a folyópartra, kigöngyölte kis tekercsét, és felolvasta a Szózat a krokodilhoz c. művét, amelyben taglalta az Ég Fiához fűződő viszonyt, amely emberekre és állatokra érvényes kötelmeket határoz meg. A krokodil három napot kapott, hogy távozzék, és állítólag élt is a lehetőséggel. Vagy gondoljunk csak Xerxész esetére a Hellészpontosszal. A perzsa király hidat veretett a szoroson, de vihar kerekedett, és elmosta a tákolmányt. A király nem jött zavarba: parancsot adott, hogy mérjenek háromszáz korbácsütést a tengerre, és okulásul egy rövid szózatot is intézzenek hozzá: „Te sós víz, urunk megbüntet téged, mert vétettél ellene, bár ő sosem ártott neked.”
Nos, Xerxész végül nem valami jól jött ki ebből a dologból, de a világ a háromszáz csapás történetéből azért megérthette a lényeget. Azt, hogy bármit is hazudozzon a sok mocskos liberális, a perzsa király azért mégiscsak a perzsa király.
