Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Velős mondások

Ibn ’Asakir, egy 12. századi damaszkuszi bölcs szerint: „A tudósok húsa mérgezett – aki megszagolja, megbetegszik, aki pedig megkóstolja, belehal.” Nekem tetszik ez a mondás, még ha nem is könnyű kitalálni, mit akart ezzel üzenni az ostoba világnak az arab tudós.

Egyébként ki-ki a maga módján értelmezheti az ilyen paradox aforizmákat. Szerintem Ibn ’Asakir talán azt kívánta mondani, hogy szíveskedjenek már végre békén hagyni a tudósokat. A paradoxon szó eredeti jelentése ’szokatlan, különös, nehezen értelmezhető valami’. „Különös dolgokat (paradoxa) beszélsz” – mondja Kűrosz Xenophónnál (Kűrosz neveltetése 7.2.15), és „Különös dolgokat (paradoxa) láttunk ma” – summázza Jézus csodatételeit Lukács evangelista (5.26). A nyelvi paradoxont tanításra is használják. Szép, lekerekített kijelentések, meg­fel­lebbezhe­tetlen tények közlése helyett sokféle keleti filozófia tanítási módszerében is sze­repe van a provokatív, az elfogadott vélekedést megkérdőjelező, a tanítvány gondolkodását mozgásba lendítő, paradox kijelentéseknek. Nietz­sche szövegeiben is számos gondo­latébresztő, fajsúlyos paradoxont találunk, de egyébként már a 16. század nyugati filozófusai közül is kísérleteztek néhányan a szellemesen paradox írásmóddal. Igaz, ők a nyitva hagyott gondolatok ve­szélyes voltát hamar felismerték – nem bölcs dolog menet közben elengedni az olvasó kezét.

Szinte hihetetlen tény, de tény, hogy a kései reneszánsz humanistái számára a szállóigék és közmondások fő vonzereje éppen az elevenségükben és szellemességükben rejlett. Azt hiszem, hogy a mai kor embere nem sokra becsüli a szállóigéket és a közmondásokat. Nem művelt és okos, hanem inkább együgyű és földhözragadt ember benyomását kelti az, aki gyakran él ezekkel. Ugyanakkor persze a mindennapi nyelvben megmerevedett szólások és idiomatikus szókapcsolatok tízezreit használjuk: tüzet nyit/rak/fog/okád; a tűz martaléka; a tűzzel játszik; két tűz között; úgy fél tőle, mint a tűztől; tűzbe tenném érte a kezem stb. A magyar, angol, német vagy francia nyelv beszélőinek memóriájában ott vannak, és bármikor lehívhatók olyan megkövesült metaforák, mint tűzön-vízen át, through thick and thin, durch dick und dünn vagy contre vents et marées. Azonban a szállóigék és közmondások már nehezebben kerülnek elő a hétköznapi társalgásban. Kicsit olyanok, mint az öregecske, vidéki rokonok – nem szégyelljük őket, de azért nem is büszkélkedünk velük. Ritkán ragadtatja manapság magát az ember arra, hogy csak úgy kijelentse: Nem mind arany, ami fénylik vagy Egy fecske nem csinál nyarat. A dolog presztízsét még az sem emeli, hogy az előbbi egy klasszikus latin közmondás (Non omne quod nitet aurum est), az utóbbi pedig egyenest a nagy Arisztotelésztől ered (Nikomakhoszi etika 1098a6).

A közmondások rendszeres gyűjtésének és kiadásának igazi aranykora a 16. század volt: ekkor jelent meg Rotterdami Erasmus gyűjteménye, az Adagia (1500-ban Párizsban, az utolsó, Erasmus által gondozott változata már mintegy 4000 közmondást tartalmaz). Jó két évtizeddel Erasmus halála után 1559-ben festette meg az idősebbik Pieter Bruegel a Flamand közmondások c. képét, amelyen mintegy száz közmondást, illetve szólást jelenített meg (117×163 cm, Berlin, Gemäldegalerie). Bruegel közmondásai között számomra egy-két régi ismerős akad csupán – „Addig jár a korsó [a kútra], míg el nem törik”, bár vannak eddig ismeretlen ismerőseim is, pl. „A birkát megnyírni kell, nem megnyúzni”.
A szólások között kicsit jobb a helyzet, vö. „szarik a világra” (vö. az fedetlen ülepét kidugó úr az ablakban), „fejjel megy a falnak” stb. A kor emberének valószínűleg elég volt egy pillantást vetni a képre, és már rázta is a nevetés, sajnos azonban számunkra ez a kultúra már elveszett. Nem csak arról van szó, hogy ma már más közmondásokat és szólásokat használunk, hiszen például a bibliai „(ne szórj) gyöngyöt (vagy virágot) a disznók elé” talán sokaknak ismerős (vö. Máté 7.6). Persze igaz az is, hogy a ma angolul beszélők egy töredékét sem ismerik például az 1950-ben megjelent Tilley-féle régi angol köz­mondásgyűjtemény darabjainak. A lényeg mégis az, hogy az anyanyelv ismeretének a normája az egész világon átalakult, és a köz­mon­­dások helyét egyéb idiómák vették át: töb­­bek közt olyasfélék, mint amilyeneket az urbandictionary.com weblapjain kattintgatva találhat az élő angol nyelv iránt érdeklődő olvasó.

Ezért aztán az egész világon sok jeles nyelvész és szigorú szemű bácsi siratja az új nemzedéket, amely úgymond „nyelvileg sem sajátította el azt a magaskultúrát, amellyel a mi generációnk bezzeg még rendelkezik”. Japánban például az anyanyelvi (kokugo) órán megpróbálják bevasalni az ártatlan gyermekeken a jórészt klasszikus kínaiból eredő, (leggyakrabban négy írásjegyből álló) fordulatokat, mint pl. tai-gyú dan-kin ’ökröknek citerázik’ (kínai dui-niu tan-qin), illetve ezeknek a japán megfelelőit, amelyek egy részét az idősebb nemzedékhez tartozók még valóban használják néha, mint neko ni kóban ’aranypénzt a macska elé’, uma no mimi ni nenbutsu ’imát a ló fülébe’. Valamilyen módon azért a klasszikus kultúra nyelvi elemei beépültek a japán nyelv építményébe. Egyrészt van a populáris kultúra szólásmódja: saru mo ki kara ochiru ’még a majom is leesik a fáról’ (vö. A lónak négy lába van, mégis megbotlik), de persze él az elitkultúra idiómája is: Kóbó ni mo fude no ayamari ’Kóbó nagymester ecsetje is megcsúszik’ (vö. Még Homérosz is elbóbiskol. Horatius Ars poetica 359). A nyugati elitkultúra nyelvének töredékei is felbukkannak – olykor régies japán nyelvre maszkírozva. Egy szövegben például nemrég a veretes japánságú sai wa nagerare-tari ’a kocka immár elvettetett’ fordulattal találkoztam (vö. Julius Caesar: Alea iacta est) –egy igazi szamuráj ebben az esetben még azt mondta volna talán: tsuru o hanareta ya ’az íj idegéről elszállt a nyílvessző’, egy mai beszélő pedig biztosan más kifejezést használna (pl. ato-modori dekinai kaidan).

A magyar nyelvi kultúrában is hasonló változás tanúi vagyunk: megmaradtak, de visszaszorultak a klasszikus irodalmi hagyomány kifejezései és szólásai, miközben a helyükbe léptek az újak – akár az angolból, akár a legfiatalabb, egyben legkreatívabb nemzedék nyelvéből. A mai kor elsőrangú kutatói – Bárdosi Vilmos, Forgács Tamás és Litovkina Anna – alapos, sőt szerintem igen szórakoztató gyűjteményeket állítottak össze nyelvünk szólásairól s közmondásairól, és ezzel megőrizték ezeket az utókor számára. A dolgok rendje mindazonáltal az, hogy ami megszületik, az meg is hal: a szólások cserélődnek, a közmondások és „velős mondások” kultú­rá­ja pedig, úgy tűnik, már le is hanyatlott. Csak reménykedhetünk, hogy nem jut mindez a találós kérdések (riddles, aenigmata) kultúrájának sorsára, amely másfél évezredes virágzás után szinte nyomtalanul tűnt el a modern kor elején.