Vihar, szárazság, éhínség, pestis, földrengés és szökőár – sorolja a szöveg mindazt, ami ránk várt volna, ha nem lett volna senki, aki tudja, hogy mit kell tenni. Majd elröppent egy-két évszázad, és a bohémiai táboriták meghozták a boldogságos, ámbátor félelmetes hírt: Krisztus 1420 februárjában visszatér a földre. Annak alapján, amit a Jelenések könyvében olvashatunk a Megváltó második eljöveteléről, talán érthető, hogy ez a hír okozott bizonyos aggodalmat. Aztán eljött a tavasz, és nem történt semmi. Se Bárány, se tűz, se trombitaszó.
A magyarázat kézenfekvő volt, és közölték is azt a néppel: Krisztus de facto eljött közénk, csak egyelőre rejtve kíván maradni, és még fontolgatja a további lépéseket, mert látja, hogy megerősödtünk a hitben. Néhány tamáskodó entellektüel persze csóválta erre a fejét, noha tudták, hogy az apokalipszis komoly dolog, nem szokás ilyesmivel viccelni. Egy szó, mint száz: az emberek megint nagyon megkönnyebbültek.
A következő apokaliptikus jóslat Johann Stöfflertől, egy tübingeni matematikus és csillagtudós professzortól jött. Ezúttal egy özönvízről volt szó. A jóslatról nyilván hallott Botticelli is, aki 1501 körül festette a Natività mistica c. képét (London, National Gallery). A mű ikonográfiája és görög felirata mindenesetre utal a Jelenések könyvére. Botticelli úgy vélte, 1504-ben lesz a végítélet, Stöffler viszont az 1524. február 4-i időpontot jelölte meg a csillagok konstellációja alapján. Aztán eljött 1524 – Európát irtózatos szárazság sújtotta, ami az özönvizek egyik gyakori előjele. Fennmaradt egy különös, korabeli rézkarc: csónak a szántóföld szélén. Ugyanis aki csak tehette, összeeszkábált magának és a családjának legalább egy ladikot. Ingelheim nemes grófja pedig megépíttette Noé bárkájának háromszintes mását, amely a család ősi fészkétől nem messze horgonyzott a Rajnán. Február elsején nagy tömeg verődött össze a parton, mindenki fel akart jutni a hajóra, verekedés tört ki, amelyben a nemes gróf is a halálát lelte (zu Tode gesteynigt wurde). Közben Londonból mintegy 25 ezer ember menekült el február első napjaiban, Firenze lakói pedig – komolyan véve Niccolò Machiavelli versbe foglalt, s egyébként tréfának szánt tanácsát – kivonultak a város melletti hegyre, ettek-ittak, hogy még egyszer kiélvezzék ennek a nyomorult, szaros kis életnek az örömeit. És persze jámboran és illő alázattal várták a végítéletet, miközben kongtak a harangok, és a templomok mélyén a bűnbánat imáit rebegték az erre kijelölt egyházi személyek. Stöffler és a Sors azonban másként döntött: az új időpont 1528 lett. Az emberek picit csalódottak is voltak, hiszen már úgy beleélték magukat a halálba, de jó érzés volt tudniuk, hogy vannak, akikben lehet hinni, mert ők ki tudják számítani, hogy mi történik a világban, vigyáznak ránk, és kézen fogva vezetnek minket.
A számomra olyigen fukarul mért leütés-szám sajnos immár nem engedi, hogy tovább fecserésszek a későbbi századok üstököseiről, a reánk váró hamu- és üszöktengerről, és sok más, kellőképp rettenetes dologról. Át kell térnünk tehát korunk spirituális természetű apokalipszisének tárgyalására.
A mélységből feljövő Spirituális Fenevad éles fogait még az avatott szem sem látta meg azonnal. Szemünket kezdetben elkápráztatta az egyéni szabadságjogok és a szabad verseny ideájának talmi csillogása, éberségünket pedig elaltatta a visszafogott, mások érzékenységére figyelő nyelvhasználat mákonya. A szabadság mindazonáltal tyúkszart sem ér erős vezér nélkül. Ő az, aki megmondja, hogy mit kell csinálni, hogyan kell élni, miben kell hinni, megvéd minket a veszélyektől, és persze erősíti keresztény-nemzeti identitásunkat. A „politikailag korrekt” nyelv meg elvileg talán valóban csak a megfontolt és mértéktartó beszédet jelenti, gyakorlatilag azonban a liberálfasiszta nyelvi terror fegyvere, amely megbéklyózza a tettre kész embert, gyávát és megalkuvót csinál a bátrakból és igazakból – tehát belőlünk.
De láttaték nagy jel az égben. Az ajvékoló liberálisok ugyan apokalipszisként élték meg a dolgot, pedig csak annyi történt, hogy véget ért a történelem, amint ezt már 1992-ben megjövendölte egy Fukuyama nevű amerikai asztrológus. „A realitás győzelmet aratott az ideológia felett”, „a liberális nem-demokráciának vége”, „a nyugati civilizáció visszatérhet az igazi demokráciához, a politikai korrektségtől megszabadult beszédhez” – vonta le a következtetést egy magyar államférfi. Őszintén szólva nem értem a dolgot, mert itt Japánban, ahol élek, csak annyit hallottam, hogy Amerika népe nagy többséggel elnökké választott egy megfontolt és kiegyensúlyozott, széles látókörű és olvasott, politikai téren is tapasztalt, a nők és a kisebbségek érzékenységére fogékony, a globális felmelegedés nevű fantazmagóriáról hallani sem akaró, szilárd keresztény értékrend szerint élő és gondolkodó, s főként igen szerény férfiút. Ő az, akit a „politikailag korrekt nyelv” vádjával végképp nem lehet illetni, vö. he doesn’t mince his words. Természetesen örülünk Donald Trump sikerének, de a spirituális apokalipszis elhárításában nem feledkezhetünk el a saját érdemeinkről sem.
Korunk magyar értelmisége ugyanis már megtanult együtt és szívből örülni a virágzó pitypangnak, felvenni a harcot a mélységből feljött fenevaddal, egységfrontot alkotni a liberalizmus és a politikai korrektség, a nemzet testén tenyésző eme gennyes kelevények ellen. Ha ettől a kettőtől megszabadulunk, akkor bizonnyal elhárul a migránsveszély, és kaviáros bélszínt fog enni minden magyar – reggel, délben és szerintem talán este is. Öröm volt látni a nemrég mártíromságot szenvedett Népszabadság ifjú publicistáját, aki csillogó szemmel magyarázta nekünk, hogy lejárt a sok vitát megfojtó politikai korrektség ideje, és (ugyanazon az egyházi csatornán) jó érzés volt szomjasan inni Tamás Gáspár Miklós szavait: „A liberalizmus nagyon régi világnézet – négyszáz éves –, lassan befejeződik a pályája. Azt hiszem, hogy halott, és ha valaki továbbra is szeretné fönntartani a szabadságot – mind a társadalmak szabadságát, mind pedig az egyéni szabadságot –, akkor új utakat kell keresnie.” (atv.hu, Szabad szemmel, 2016. november 12.)
A „négyszáz éves” liberalizmus – John Stuart Mill, Deák Ferenc és Eötvös József – frappáns kis nekrológja ez. Deák és Eötvös egyébként most éppen ott pipázgatnak a mennyország pitvarán, és sírva röhögnek valamin. Nem tudom megmondani, hogy mit tart ilyen rettentő viccesnek ez a két szenilis vénember. De tippjeim azért lennének.
