Csúnya dolog, de Borges félrevezette az olvasóit, hiszen nem is létezik az a kínai enciklopédia. Az író itt valami olyasmit is sugall, hogy az ember önkényes, néha abszurd fogalmi osztályozásai révén úgy érzi, hogy immár érti, birtokba vette, sőt uralja a valóságot – pedig egy fenét. Arisztotelész, akinek a terjedelmes állattani írásaiból bomlott ki a nyugati osztályozási hagyomány, maga is tudatában volt annak, hogy többféle felosztás, azaz osztályozás lehetséges. A filozófus szerint egyébként a nyelv szavainak alapvető feladata az osztályozás, az általános fogalom megragadása a dolgok érzékelhető fizikai sokféleségében. Bármely nyelv rendszerének fontos és egyedi összetevője a valóság dolgait kezelő fogalmi hálózat. Nem véletlen tehát, hogy a magas nyelvtudomány egyik újra és újra divatba jövő témája az, hogy a különböző nyelvekben létrejött, a szavakban testet öltő fogalmi kategóriák befolyásolják-e, illetve korlátok közé szorítják-e a gondolkodásunkat. Ez a kérdés kicsit irritáló is, mert túl sokan és sokat írtak róla – olyasféle ütős kis idézetekkel megspékelve, mint például: „Nyelvem határai a világom határai”. (Wittgenstein: Traktátus 5.6.) A problémára azonban kielégítő válasz mégsem született. Miért is van ez így?
Kezdjük talán azzal, amit nem tudunk. Ez elsősorban a szavakból szőtt hálónak és a nyelvtani kategóriáknak a szerepe abban a sokféle típusú folyamatban, amit egyaránt a gondolkodás szóval jelöl a nyelvünk. Ha bizonyos esetekben valóban a szavainkra támaszkodva gondolkodunk, akkor ez milyen mértékben korlátoz vagy befolyásol minket? Az angol cage vagy az orosz kletka szavak például két-két külön szónak felelnek meg magyarul (ketrec, kalitka) vagy japánul (ori, kago), de következik-e ebből valami a gondolkodásra nézve? Lehet, hogy az angol anyanyelvűekben kevésbé tudatosul az, hogy bizony vannak nagy és veszélyes állatok is? Vagy a magyarok talán azt képzelik, hogy a sündisznó párosujjú patás állat, míg a japánok a rágcsálók rendjébe sorolják őket (j. hari-nezumi ’sün’, tkp. „tűegér”)? Ezek a szavak persze aligha kötik gúzsba a szellemünket, hiszen talán még egy sült amerikai is meg tudja egymástól különböztetni mondjuk a rollert és a robogót, noha a nyelvében ugyanaz a szó jelöli őket: scooter. De lehet némi hatása a gondolkodásunkra annak, hogy a japánban a mibōjin ’özvegy’ (tkp. „még nem halott ember”) kifejezés használatos, vagy hogy a magyar média kedveli a fajvédelem szót, a német Rassenschutz tükörfordítását (egyszer még maga a Führer is használta a szót). A fajvédelem sajátos perspektívát sugall, de persze nehéz igazolni vagy cáfolni, hogy ennek a szónak a használata azonnali és visszafordíthatatlan károsodást okoz az emberi agyban. Esetleg más, hasonlóan csőre töltött szavakkal együtt van azért esély erre, és egy szó mindig a saját hálózati rendszerében jelent valamit. A fogalmi hálókat a tudósok olykor pókhálóként jelenítik meg, amelybe nem tanácsos csak úgy belerepülni. Marcel Granet (1884–1940), a La pensée chinoise (1934) szerzője például azt állította, hogy sem a kínai fogalomrendszer, sem a grammatika nem alkalmas arra, hogy ezen a nyelven nyugati értelemben vett logikát lehessen művelni, mert például a Ha jött volna, hozott volna és a Ha jönne, hozna kijelentések kínaiul ugyanúgy hangzanak. Egy másik nagy francia sinológus, Jacques Gernet (1921–) pedig azt fejtegette, hogy a kínaiak fogalmi gondolkodása eleve alkalmatlan a keresztény tanítás befogadására (La Chine et le Christianisme, 1983).
Steven Pinker A nyelvi ösztön c. hírhedt könyvében azt írja: nincs bizonyíték arra, hogy a nyelvek döntően befolyásolják („dramatically shape”) a beszélők gondolkodását (2006: 57). Nem érdekes, hogy hány szót is használnak az eszkimók a hó fajtáira, továbbá hogy egy nyelv a térbeli viszonyok jelölésére a jobbra/balra, előtt/mögött típusú („egocentrikus”) szavakat vagy égtájakat és földrajzi támpontokat használ, illetve hogy az előtt/után térbeli metaforái jelzik-e az idő múlását. Még az sem számít, hogy a régi görögök színfogalmai olyan mértékben különböztek a miénkétől, hogy William Gladstone (1809–1898), a jeles klasszika-filológus és későbbi miniszterelnök felvetette: biztosan színvakok voltak szegények. Hiszen a történetíró Xenophanész háromszínűnek látta a szivárványt: porphüra ’lila’, erüthrosz ’vörös’ és khlórosz ’zöld’. A zöld pedig olyan zöld, mint Homérosznál a méz, vagy mint a könny és a vér Euripidésznél, azaz nem küaneosz ’sötétkék’, mint a halott Hektór elomló hajfürtjei (Iliász 22.402).
Tisztelet Pinkernek, de van itt valami, amit szerintem mindenki érzékelt már, aki beszél idegen nyelvet. A szavak megfeleltetése két nyelv között soha nem tökéletes: a szégyen például nem ugyanaz, mint az angol shame vagy a disgrace. A nyelv minden szóhoz történeteket és tartalmi leírásokat mellékel. Lehet tudni például, hogy a magyar bók abban is különbözik a japán o-seji szótól, hogy a dicséret és a túlzás összetevő erőteljesebb benne, mint a hazugság. Ezért a Szép vagy, Mari! kijelentésre következhet ugyan magyarul is a Köszönöm a bókot válasz, de a diskurzus aligha folytatódik így: Hát, hazudok én? (Viszont a japánban ez valószínű: Uso ja nai yo.) Ráadásul a jelentés összetevőinek a súlya (nagyképűbben: a szemantikai prominencia) változik is a társalgás típusától, a kontextustól függően, pl. az említett uso szó szándékos verbális megtévesztés összetevője helyett a hihetetlen vagy a téves elem lehet prominens, ami a magyar hazugság szóban, azt hiszem, nincs is meg, vö. Kettest kaptam. → Uso!, vagy uso no ji ’téves írásjegy’.
Pinkernek igaza van: nyelvünk szavai döntően nem befolyásolják a gondolkodásunkat, mert eleve benne vagyunk valamelyik nyelv pókhálójában, így a mozgásunk korlátozott. Komoly erőfeszítésbe és iszonyú sok időbe kerül, de szabadságunkban áll, hogy új pókhálót válasszunk magunknak. Szerintem ebben különbözik egymástól az ember és a légy.
