A karácsony úgymond „legnagyobb vallási ünnepünk”, és igaz is, hogy sokak számára a karácsony keresztény, szakrális esemény, nem csak afféle generális szeretetünnep. Tény persze az is, hogy Krisztus születésének ünnepe egy pogány ünnep metamorfózisa nyomán alakult ki. A történelmi Jézus születésének idejéről ugyanis hallgatnak a források. Ami az évet illeti, Krisztus vélhetően négy évvel Krisztus előtt született (azaz i. e. 4-ben). A hónapot és napot illetően a korai keresztény irodalomban felmerült többek közt január 6. és 10., március 25. és 28., április 19. és 20., november 17. és 18. A szigorú Órigenész egyházatyát bosszantotta is ez az ostoba disputa, mert szerinte csak a bűnös pogány ünnepli az ura (például Heródes, a fáraó) születésének a napját, az igazi keresztény azt a napot ünnepli, amikor a vértanú megtér az ő Mennyei Atyjához (Lev. Hom. 8). A következő évszázadban azonban, fittyet hányva a bölcs Órigenészre, Philocalus almanachja, a Chronographus (336, lezárva 354) december 25-ét jelölte meg Krisztus születésének napjaként. A vértanújegyzék, azaz a depositio martyrum első helyén ez olvasható: natus Christus in Betleem Iudæa. Rómában Liberius pápa idején (352–366) 353., vagy talán 354. december 25-én emlékeztek meg először Jézus születéséről – abban a templomban, amelynek helyén ma a Santa Maria Maggiore áll.
A nap megválasztása nem volt véletlen, december 25-re esett ugyanis a Gergely-naptár szerint a téli napforduló régi pogány ünnepe Rómában. Hasonló ünnep létezett egyébként a germán világban (vö. régi angol Yule, skandináv jul), vagy a szlávoknál is. Ez számunkra most csupán azért érdekes, mert a déli szláv nyelvekben kračun volt a téli napforduló neve: innen a magyar karácsony szó. A nap, azaz Sol isten kultusza már szinte a város alapításától kezdve élt Rómában, de a császárkorig marginális maradt. Egyfajta napkultuszra utalnak a források Hadrianus (117–138), majd egy másik fajtára Elagabalus (218–222) idején, vö. Gaston Halsberghe The Cult of Sol Invictus. (Brill, 1972). A nap és a császár hasonló, szinte azonos voltára 158 óta a közös tiszteleti jelző is emlékeztette a római polgárokat: invictus ’győzhetetlen’. Végül egy különös fordulat következett be: a Sol Invictus, a ’Győzhetetlen Nap’ kultusza Róma első egyistenhitű államvallásává vált Aurelianus uralkodásának végén (274). A Sol Invictus vallási közösségei századokon át fennmaradtak. A keresztények gyámola, Nagy Konstantin idejében (324-ig) az egy igaz isten, vagyis a Sol Invictus szerepelt a pénzérméken. Századokon át tükröződik ennek a kultusznak a hatása a keresztény ikonográfiában. Az ábrázolásokon már korán megjelenik a nimbusz, glória vagy mandorla néven ismert fénykör, amely Jézus és a szentek fejét övezi. Krisztus egyik megnevezése Sol Invictus lesz, az Úr napja, vagyis a vasárnap pedig dies Solis (vö. angol Sunday). „Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben” (János 8.12). Ebben a kontextusban érthető, hogy Nagy Leo pápának (440–461) még mindig azokat a pogányokat kell ostoroznia, akik meghajolnak a nap felé, mielőtt belépnek a San Pietro székesegyházba (Patrologia Latina 54: 218). Azzal tehát, hogy a kereszténység Róma államvallásává vált (380), a nap kultusza megszüntetve őrződött meg – örök nyomot hagyva a kereszténységen a legnagyobb ünnep, a karácsony formájában (vö. Martin Wallraff Christus verus sol: Sonnenverehrung und Christentum in der Spätantike. Münster, 2001).
A protestantizmus különböző ágai különböző módokon akarták átalakítani, illetve kiirtatni a karácsony ünnepét, és az 1640-es években az angol puritánoknak sikerült is eltörölni a pápista kelepce (papist trappings) eme fertelmes maradványát. A 17–18. században Amerika puritán telepesei az északi részen nem is ünnepelték meg a karácsonyt. Olyan vallási vezetők, mint Cotton Mather és fia, Increase Mather több pamfletben verték el a port azokon, akik megünnepelték ezt az istengyalázó, pogány frivolitást – az ördög miséjét (the devil’s mass). Kétségtelen, hogy az ünnep külsőségei eklektikus módon kapcsoltak össze olyan elemeket, amelyek az igazi jámborak számára nem minősülhettek elfogadhatónak, így például a régi római Saturnaliára emlékeztető vidám mulatozást és megajándékozást, vagy a germán-kelta fenyőfaállítás és elégetés szokását stb. Az európai, majd az amerikai zsidóság reakciója is kezdetben militáns tagadásból és gúnyolódásból állt, bár idővel az attitűd megszelídült, vö. Jeffrey Shandler Jews, God, and Videotape. (New York, 2009), és S. Nissenbaum The Battle for Christmas. (New York, 1997). Persze a hagyományőrző zsidó családok megtartották a Chanuka december, vagyis Kiszlev havának végén kezdődő ősi ünnepét, amelyet egyébként egy Jézus nevű galileai és apostolai is megültek (János 10: 22). Másrészt a zsidóságot nem vallási identitásként megélő családok vagy a vegyes házasságban élők egyszerűen a szakrális tartalom nélküli, a szeretet és összetartozás ünnepeként fogták fel a téli napforduló ünnepét, amit ők is „karácsonynak” neveztek. Megjegyzem, abban az időszakban, amikor még a magyar nemzet erős hitbéli gyökereit a bolsevizmus megpróbálta elsorvasztani, az én családom is abban a tévhitben élt, hogy a karácsony az szeretet – és kész. Talán sok más magyarhoz hasonlóan, ebben az együgyű és teológiailag is zavaros felfogásban töltött el együtt negyven boldogságos évet egy ferencvárosi dzsentrifiú és egy tapolcai zsidólány is. Rájuk lassan már sajnos csak én emlékezem.
Karácsony persze nemcsak az emlékezés ünnepe, hanem a vidámságé is. Itt Japánban valamiért már októberben elkezdik celebrálni. Minden áruház karácsonyi díszbe öltözik, nyitástól zárásig harsog valami Rudolf nevű, vörös orrú rénszarvasról szóló himnusz – az istenadta japán nép pedig valóságos vásárlási lázban ég (igen örülve a hihetetlen árengedményeknek). A családok házait meg indaként futják be a villanyégők fürtjei, amelyek japán neve iruminéshon. Ez az angol jövevényszó azt jelenti ’megvilágítás’, sőt adott esetben ’megvilágosodás’ (illumination). Közben Aomori prefektúrában, egy Shingo nevű falu lakói különös ünnepre készülnek. Kimonóba öltözött nők táncolják körbe a Jézus sírhantján álló keresztet. A Messiás ugyanis túlélte a keresztre feszítést, vándorútra kelt, végül Japánba érkezett, és ebben a faluban telepedett le. A falu régi neve Herai, ami nyilván a héber szóból ered. Az asszonyok tánca a japán bon-odori, de végig csak egy szót ismételgetnek: Nanyadoyara, nanyadoyara. Nemzedékek százai örökítették át ezt a különös varázsszót. A szó jelentését azonban már a legidősebbek sem ismerik.
