Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Nyelv és pukedli

  • Cseresnyési László
  • 2016.02.07 11:01

Egotrip

Az alábbi esszében csupán a nyelvi udvariasságról lesz szó, mivel a kézcsók, a meghajlás és a kabát felsegítésének izgalmas témájáról nincs mondandóm, hacsak nem az, hogy a viselkedés és a nyelv udvariassága aligha függetlenek egymástól.

Tudósi körökben viszont ma általános vélemény az, hogy ezek egymástól függetlenül vizsgálandók. Azt mondják, a nyelvi udvariasság önmagában is olyan bonyolult jelenség, hogy a „lényege felől kell megközelíteni”, magyarán: szűkebben kell értelmezni az udvariasság fogalmát. Arról van szó, hogy mindenki tulajdonosa egy általa megőrizni kívánt „arcnak”, ami valamiféle ’pozitív énkép, imázs’ (vö. kínai mianzi és lian ’arc, énkép’ – a metaforikus jelentés ezek hatására terjedt el az európai nyelvekben). A társalgás során az egyén „arca” fenyegetéseknek van kitéve: ezeket a súrlódásokat kezeli az udvariasság nyelvi eszközökkel. Ezt példázza az, amikor egy bártulajdonos azt mondja: Talán okosabb lenne hazavinni a kedves férjét, mert láthatóan nincs jól, mondjuk, ahelyett, hogy: Vigye már haza ezt a részeg állatot, mert összehány itt nekem mindent! A nyers, magabiztos, asszertív fellépés, a kereken kimondás helyett a tulajdonos a visszafogott, tartózkodó, közvetett kifejezésmódot választotta, nehogy „besározza az asszony arcát” (amint ezt japánul és kínaiul is mondani szokás).

Az udvariasság ilyen egydimenziós megközelítése azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a társadalmi jelenségek kutatói másfajta fogalmakkal dolgoznak, mint a fizikusok és a teológusok, akik elvonatkoztathatnak akár a légellenállástól, akár a megtermékenyülés fizioló­giájától. Mi azonban nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy a fogalmaink (így az udvariasság is) eleve jelentenek valamit a hétköznapi nyelvben. Ezért az „arc megőrzése” mellett két további dimenzióval jellemezzük az udvariasság fogalmát – miközben persze irigykedve nézzük, hogy a fizikusok és teológusok mennyivel szabadabbak nálunk. Mert őket csak a természet és a Szentszék álláspontja köti, így vígan spekulálhatnak a szabadesésről, avagy a szeplőtelen fogantatásról, fittyet hányva arra, hogy mit is jelent a szabad vagy a szeplő szó a magunkfajta laikusok számára.

A közember számára az „udvariasság” főként a társadalmi rítusok és normák ismeretét és betartását jelenti. A „szertartásos” viselkedésre utal az udvariasság egyik kínai és japán megnevezése: li-mao és rei-gi tadashii – li / rei ’szertartás’. A másik japán szó, a teinei, pedig eredetileg annyit tesz, mint ’szép rendesen’. A keleti nyelvek kutatói az „arcvédelem” helyett inkább a disztingválást (japán wakimae) tartják az udvariasság lényegének, mert az udvariasság mindig a beszédhelyzet és a viszonyok értékelésétől függ. Ha például egy ifjú magyar anyanyelvű felteszi a Kávét vagy teát? kérdést a vendégének, a Kávét, ha nem túl nagy fáradság válasz nem udvariasnak, hanem inkább furcsának tűnne. Persze angolul is a Coffee, if it’s not too much trouble helyett egy épelméjű amerikai fiatal ma valami olyasmit mondana, mint Coffee, if it’s not too much of a hassle. De ha a Tea or coffee? kérdést a fiatal házigazda édesanyja tenné fel, akkor az utóbbi válasz (’macera’) kissé tiszteletlenül hangzana. Más példa: ha egy diák alszik az előadásom közben, ami Japánban nem ritka eset, akkor rendszerint az Elnézést, hogy pihenés közben zavarom, de... (O-yasumi-chú móshi-wake-gozaimasen-ga) mondattal ébresztem. Ezt néha udvarias nevetés követi, mert világos, hogy a nyelvet a tanár úrnak nem a helyzethez illően tetszett használnia, hanem ironikusan. Ha meg így van, akkor nevetünk. Az udvariasság alapja és feltétele a helyzeti normák nüanszainak a kifinomult ismerete. Nem véletlen, hogy az angol polite szó eredeti jelentése ’csiszolt’, vö. polished (Swift Polite Conversationjének a magyar címe is Pallérozott társalgás lehetne), és az orosz vezslivüj ’udvarias’ is a régies vedaty ’tud’ igéből ered. Az udvariasság második összetevője tehát – a partner „arcának” tiszteletben tartása mellett – a mindenkori beszédhelyzet által meghatározott norma követése. Ha netán rálépünk valakinek a lábára, muszáj mondani valamit, de előbb azért tanácsos felnézni, hogy egy kisfiúról van-e szó vagy egy néniről. A kisfiúnak is dukál a Bocsánat, de az Elnézést kérek túllő a célon (ugyanígy japánul: Gomen nasai, és nem Sumimasen). Identitástól és helyzettől független udvariasság aligha létezik.

Sajátos dolog, hogy a keleti-ázsiai nyelvekben az udvarias ember identitásának két egyenrangú összetevője van. Egyrészt a csoporthoz tartozás, másrészt a társadalmi rang, a hierarchia. A csoporton belüli és kívüli (japán uchi és soto) jelentőségét egy példával lehet szemléltetni. Magyarul egy ügyfélnek a titkárnő mondhatja azt, hogy Az igazgató úr házon kívül van, de japánul az „úr” és minden más tiszteleti forma kizárt, mert az ügyfél „csoporton kívül áll”, semmi köze tehát ahhoz, hogy az igazgató és a titkárnő státusa hogyan viszonyul egymáshoz. Családtagokkal és önmagunkkal kapcsolatban magyarul is abszurd tiszteleti nyelvet használni: Hogy van a kedves mama? Köszönöm, jól van a kedves mama, vagy: Hogy tetszik lenni? Jól tetszek. A hierarchiában magasan álló személyek mindig cizelláltan szerény stílusban beszélnek, bár a régi alázati nyelvet ma már japánul és kínaiul sem nagyon szokás használni. Igaz, idős kollégám, Nakahira professzor néha utalt egy bizonyos titokzatos „malacfira” (tonji), aki New Yorkban élt. Idővel aztán rájöttem, hogy a fiáról volt szó.

Az udvariasság harmadik összetevője rejtélyes, mert tisztán nyelvi jelenségnek látszik, noha a „kifinomult szóhasználat” kategóriája csak abból eredhet, hogy a nyelv egyes használóinak a kedves szavait többre tartjuk a pórnép szavainál. A szavak ugyanis minden nyelvben a francia nyelvészet értelmében vett regiszterekbe rendeződnek, azaz bizonyos hierarchiákba – a formális, finomkodóan választékos szavaktól az egészen vulgárisakig. Egy köztiszteletnek örvendő személy például lehet elcsigázott, esetleg kimerült, bár az akár én is lehetek, noha alapesetben a magamfajta legfeljebb fáradt, sőt olykor kidöglött. Ferenc pápa igazán közel áll az emberekhez, mégis tisztelettudóbb azt mondani róla, hogy régen kerékpáron járt, mert biciklin végülis bárki járhat, nem is beszélve a bringáról, ugye. A szavak rangsorának mintája a jobb emberek nyelve, sőt egyenest a legjobbaké – innen a magyar udvarias szó, vö. pl. még francia courtois ’udvarias’ < cour(t) ’udvar’, angol courteous ’udvarias’, német höflich < Hof ’udvar’. Ezek hátterében a középkori latinban a XI. században a semmiből előbukkanó curialis ’udvarias’ és curialitas ’udvariasság’ szavak állnak. A régi latinban ugyanis az udvarias ember és az udvariasság megnevezése még más volt – urbanus és urbanitas, illetve humanus és humanitas.

Borzalmas egy világ lehetett az, de jó is, hogy már réges-rég elmúlt.

Neked ajánljuk