Cseresnyési László

Értekezés a bölcsekről, a daimónokról és a heringekről

Kezeljük helyesen a disszonanciáinkat!

  • Cseresnyési László
  • 2017.06.25 13:05

Publicisztika

Történt egyszer, azaz 1873-ban, hogy egy Nietz­sche nevű, 29 éves bázeli professzor észrevette, hogy bölcs elődei már minden lényegtelen dolgot, hülyeséget és közhelyet leírtak a hazugságról, így számára csak a lényeges és izgalmas kérdések boncolgatása maradt.

Ekkor született Az igazságról és hazugságról nem morális értelemben c. filozófiai esszé, amely azonban csak 1896-ban jelent meg, amikor Nietzsche már elborult elmével tengette élete utolsó éveit. Ez a remek esszé, mint a címe is jelzi, szakítani kívánt azzal az antik hagyománnyal, hogy a hazugság lényegében csak mint etikai probléma érdekes. Nietzsche a hazugságot az ember alkatából adódó, természetes jelenségnek tekintette, és a fogalmi gondolkodás természetével kapcsolta össze azt. Részben a filozófus eredeti stílusa, részben pedig a tárgy eredeti megközelítése magyarázhatja, hogy ez az írása nem kavart azonnal rettentő vihart a hazugságról való tudós diskurzus teáscsészéjében. Nietzsche mint­egy 18-20 oldalas gyönyörű, filozófiai rapszódiája ugyanis nem azon az egzakt, ámbár rágós német bölcseleti nyelven íródott, amelyhez Kanton és Hegelen oskolázott pályatársai szokva voltak. Másrészt, azt hiszem, Nietz­sche műveibe majdnem annyit lehet beleolvasni, mint amennyit kiolvasni lehet belőlük (miként ezt Alfred Baeumler, Martin Heidegger és más jeles nemzeti szocialisták alternatív Nietzsche-képe oly szépen megmutatta).

 

A haza üdvéért

Persze a bölcsek Platóntól Kantig azért nem csupán unalmas közhelyeket írogattak a hazugságról. Gondoljunk csak például Platón nagy ívű és máig elevenen ható gondolatára, miszerint csupán az orvosnak van joga, hogy gyógyszert adjon a betegnek, és csupán az állam vezetőjének van joga arra, hogy az állampolgároknak a szemébe hazudjon – ha egyszer a haza üdve ezt kívánja (Állam, Kr. e. 389). A középkor teológus-filozófusait, így Szent Ágostont és Aquinói Szent Tamást is foglalkoztatta a téma. Szent Ágoston két értekezést írt a tárgyról: A hazugságról (395) és A hazugság ellen (420). A előbbi műben először megkülönbözteti a hazugságot a tréfától, majd a hazugságot, mint a megtévesztés szándékával (szavak, vagy bármely más jelzés révén) tett hamis állítást határozza meg. Igen akkurátusan pontosít számos fogalmat, közben nyolc hazugságtípust állít fel, és néhány mérsékelten életszerű szituációt elemez. Ezek egyike a következő: hazugság-e az, ha meg akarunk óvni az úton lévő rablóktól egy olyan valakit, aki minket eleve hazugnak hisz, és ezért azt mondjuk neki, hogy nincsenek is rablók az úton? Felveti azt a kérdést is, hogy hazugság-e például az a hamis állítás, amely által nem kár, hanem haszon keletkezik, sőt esetleg még életet is ment. Aquinói Szent Tamás szintén az etika kérdéseire koncentrál, fogalmakat definiál, és persze ő is szenvedélyesen osztályoz (Summa Theol., 1265–1274; 2a2æ, 110. kérdés: A hazugságról – De mendacio). A hazugság három alaptípusán túl – tréfás, károkozó és szolgálattevő („officiosum”) – Szent Ágoston megemlíti nyolc típusát is, amelyek közül a negyedik különösen kedves nekem: ez a pusztán a hazugság öröméért való hazugság („quod fit sola mentiendi fallendique libidine”). Kifejti továbbá azt is, hogy nem lehet minden hazugság bűn, hiszen Máté, Márk, Lukács és János nyilvánvalóan nem követett el bűnt az evangéliumok megírásával, noha jól tudták, hogy nem pontosan idézik Jézus szavait.

Az újkor gondolkodóit is csupán erkölcstani szempontból érdekelte a hazugság. Hugo Grotius, a nemzetközi jog alapjait kidolgozó németalföldi tudós például arról értekezik, hogy miféle hazugságok megengedettek („liceat”) háború esetén (A háború és béke jogairól, 1625; III.1.). Úgy vélekedik például, hogy nem lehet szó hazugságról, ha mondjuk egy hallgatódzót tévesztenek meg, hiszen a kijelentéseket voltaképpen nem is hozzá intézték (III.1.13). Kant pedig azt fejtegeti, hogy az embernek mint morális lénynek, még akkor sincs joga hazudni, ha egy gyilkos az iránt érdeklődik, hogy a házban tartózkodik-e a potenciális áldozata (Az emberbarátságból való hazugság vélt jogáról, 1797). Azt hiszem egyébként, hogy manapság nincs olyan területe a leíró tudománynak, ahová a moralizálgató megfontolások ne furakodtak volna be. Egy nyelvészeti tanulmány például azt állítja, hogy a régi magyarok rablóhadjáratait még kalandozásoknak sem helyes nevezni, mert „ennek a terminusnak az új hazát alapító és építő, az ország jövője szempontjából sorsdöntő hadivállalkozásokat megvalósító honfoglaló magyarokra való alkalmazása igazságtalan és bántó megjelölés” (Király Péter: Gondolatok a kalandozásokról, Magyar Nyelv, 2000/1).

Közbevetőleg érdemes megjegyezni, hogy a hazugság szélsőségesen moralizáló megítélése kevésbé jellemzi a Kelet gondolkodását. Persze a népi bölcsesség mindig elítéli a hazugságot. Ezt példázza az a japán közmondás, amely szerint „hazugból lesz a rabló” (uszocuki va dorobó no hadzsimari). Mégis úgy tűnik, hogy egy tényleges hazugság gyakorlati, az életet megkönnyítő hasznossága a keleti kultúrákban általában fölülírja az elvont morált. Ezt a fajta gondolkodásmódot több szépirodalmi mű is példázza, de ezek bemutatása helyett most csak arra utalnék, hogy egy másik japán közmondás történetesen tartalmazza a racionális gondolkodásmód kulcsszavát: uszo va hóben, vagyis a hazugság „expediens”. Mi is lenne ez magyarul? A hóben (kínai fangbian, szanszkrit upája) a buddhizmusban valamely cél elérése érdekében felhasználható fogást jelent. Ennek iskolapéldája a Lótusz szutrában Buddha története az apáról, aki úgy menti meg a fiait a tűzhaláltól, hogy becsapja őket. Buddhának persze Száriputtát könnyű volt meggyőznie az ilyen eljárás helyességéről, Kanttal biztos nehezebb dolga lett volna.

 

Amiben hiszünk is

A hazugság nyilván morális jelenség is, de a társas lélektani leírását mégsem lehet moralizálgató elmélkedésekkel helyettesíteni. A modern kutatók szerint hazugságaink egy része valóban spontán és ad hoc keletkezik, ezek azonban soha nem oly kedvesek a szívünknek, és kevéssé izgalmasak, nem is érdemes tehát az ilyenekre fecsérelni a szót. Érdekesebbek viszont azok a hazugságaink, amelyekért keményen megdolgozunk, azaz nem csak úgy véletlenszerűen surrannak be az elménkbe, mert nem spontán formálódnak bennünk, hanem magunk választjuk és alakítjuk ezeket. Ez az ún. decision to believe, annak az eldöntése, hogy miben hiszünk. Részben a fejünk körül százával röpködő, gyakran nem cáfolható, de nem is igazolható vélekedésekből válogatunk. Az ideológiával is szennyezett vélekedések között pedig mindig a környezetünk elvárásai és a vágyott énképünk szerint szemezgetünk, végül aztán ugyanúgy adoptáljuk ezeket (igen, valóban örökbe fogadjuk őket), mint a nyilvánvaló igazságokat, mint mondjuk az értékét. Robert Trivers, a Rutgers University professzora, az önmegtévesztés kategóriájaként elemzi az ilyen folyamatokat többek között az Elements of a Scientific Theory of Self-Deception című tanulmányában (2000) és a The Folly of Fools: The Logic of Deceit and Self-Deception in Human Life című könyvében (2001). Miért süllyeszti valaki az igaz információk tömegét a tudata mélyére? – kérdezi Trivers egy előadásában (amely egyébként a YouTube-on megtekinthető).

Az egyik lehetséges válasz szerinte az, hogy az ilyen önmanipuláló viselkedés voltaképpen a „megfigyelőknek” („observers”), azaz az ön­ámítót befogadó környezetnek szól. Miután valaki úgymond „elkötelezte magát”, megszűnnek az aggályai az ún. „részletkérdéseket” illetően, bár sejti, hogy nem mind igaz az, ami a hiedelemvilágának, illetve a külvilág felé képviselt véleményének az integráns részévé vált. Egyre érzékelhetetlenebbé válik számára a valóság, és szép lassan megtanul nem látni. Rövidesen egyre mélyebb meggyőződéssel és egyre dühödtebben védi a maga „alternatív tényeit”. Montaigne híres esszéje, A hazugokról azzal ámítja ugyan a gyanútlan olvasót, hogy a hamisságot a valósággal való folyamatos szembesülés egy idő után kiszorítja a hazug ember memóriájából, de ez alighanem a ritkább eset.

Az pedig képtelenségnek tűnik, hogy valaki két, egymást kizáró dologban higgyen egyszerre. Egy régebbi írásomban persze valami ilyen esetről írtam, és érdemes is talán most felidézni a dolgot. Bertolt Brechtről van szó, aki 1953. június 17-i feljegyzésében azt írta (Suhrkamp, 1997), hogy szervezett fasiszta elemek aknamunkája nyomán a munkások elégedetlensége tüntetésekbe csapott át, és csak a testvéri szovjet tankok akadályozták meg „az új világégést”. Brecht halhatatlan lelkének némi zavarodottságát mutatja azonban az a tény, hogy a feljegyzéssel lényegében egy időben írta azt a közismert versét, amelyben azt javasolta, hogy ha a kormány tényleg annyira elégedetlen a néppel, akkor talán oszlassa fel azt. Mivel a két szöveg keletkezését legfeljebb néhány óra választhatta el egymástól, a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy Brecht tudata meghasadhatott. Mert hogyan is lehetne egy normális ember egyszerre eszement sztálinista és ironizáló értelmiségi? Szerintem úgy, hogy a mindig éber szolgálatok egy daimónt ültettek a mellényzsebébe. Nem olyat, mint amelyik Szókratész szolgálatában állt, mint hivatásos belső hang, de nem is olyan félelmetest, mint amelyik Brutust kereste föl a csata előtti éjszakán – csak azért, hogy közölje vele: „Találkozunk Philippinél.” Ez a daimón inkább egy mintegy félrőfnyi, berlini születésű, joviális Stasi-tiszt lehetett, aki június 17-én (úgy vacsora tájt) hirtelen kidugta a fejét Brecht zsebéből, mert meg akarta nézni azt a gúnyverset: „Wat schreibste denn da, Bertolt, meen Junge?”. Brecht először szabadkozni próbált, hogy nem is írt ő ma semmi különöset: „Och, nüscht weiter, Herr Daimon.” A daimón azonban kötötte az ebet a karóhoz: „Zeich ma trotzdem her!” Brecht erre meg is mutatta neki, a daimón pedig ízibe megíratta vele azt a kis feljegyzést a testvéri tankokról. Így állt helyre a világ egyensúlya.

Bárkinek lehet daimónja, és a magyar mindig is daimónokban gazdag nép volt. Hogy is élhettük volna nélkülük túl a történelem annyi szeszélyes fordulatát? Horthyt és Szálasit, Rákosit és Kádárt, nácikat és kommunistákat, akik mind azt várták el tőlünk, hogy szeressük őket, és mi ezért szerettük is őket. El kell ismerni, hogy a minden lépésünket éberen vigyázó daimónjainknak köszönhetjük, hogy megmaradtunk Mária országában. És miközben a kollektív emlékezet helyét átveszi a történelmi emlékezet hivatalos, nyomtatott változata, daimónjainkat lassan nyugdíjba lehet küldeni, mert megtaláltuk azt a módot, amellyel már autonóm lényként tudjuk kezelni az esetleges disszonanciákat.

 

Jótékony füstölés

Egy élelmiszeripari eljárás retorikai alkalmazásáról van szó. Angolul „vörös heringnek” hívják ezt a módszert, arra utalva, hogy a hering a füstölés során megváltoztatja a színét, miközben emészthetővé is válik. Ahhoz ugyanis, hogy egy kényes problémát retorikailag kezelni tudjunk, vagyis meg tudjunk emészteni, nem kell mást tenni, csak kicsit megfüstölni a dolgot, amitől az szinte a felismerhetetlenségig megváltozik, és így már lehet vele valamit kezdeni. Például ebben a liberális elvektől fertőzött világban már nem egészen comme il faut azt hirdetni, hogy a nők feladata kimerül abban, hogy szüljenek, és jó, zaftos marhapörköltet főzzenek nekünk, műveltségüket pedig főként a rezsó mellett lévő falvédő szövegének olvasgatása által csiszolják. Ez tehát egy kényes probléma, mivel az emberiség egyetlen 51 százalékos kisebbsége a feminizmus uszályába került. A feminizmus fogalmát tehát kicsit meg kell füstölnünk, hogy megváltoztassa a színét, és könnyű legyen retorikailag elemészteni. Állítsuk tehát azt, hogy a feminizmus lényege a női karrierizmus piedesztálra emelése, az anyaság és a család intézménye elleni merénylet. És ha nemcsak a szittya íjászkörök férfijait tudjuk meggyőzni a hering kezelésének helyes módjáról, hanem akadnak magasan kvalifikált nők is, akik képesek „konzervatív értékek mentén” gondolkodni, akkor a siker garantált. „Hát már szégyellni kell, hogy én csak feleség és anya szeretnék lenni?” – kérdezik ők autonóm lényként és minden kényszer nélkül.

Ez a technika ad libitum alkalmazható.

Ha megjelenik és terjed az igény, hogy a közbeszédben tartsuk be a mértéktartás és empátia elveit, akkor azonosítsuk ezt a politikai korrektség agresszív és hisztérikus gyakorlatával, mintha nálunk is létezne a kritikát megfojtó terror, és hirdessünk háborút a PC ellen. És ha megtaláljuk azokat a magukat szabadelvűnek vélő értelmiségieket, akik boldogan szajkózzák a brosúra eme igéit, akkor a siker garantált. „Hát hogy akarunk mi problémákat kezelni, ha már nyíltan beszélni sem szabad róluk?” – kérdezik ők autonóm lényként és minden kényszer nélkül. Ha pedig a kézi vezérlés, a magán­szféránkba is belerondító állami önkény ellenlábasaként liberális eszmék ütnék fel a fejüket a hazában, akkor kereszteljük át a szabadelvűséget „anarchiává”, a liberális embereket pedig nevezzük külföldről pénzelt hazaárulóknak. És ha elérjük, hogy az „Állítsuk meg Brüsszelt!” hirdetések ékesítik a Népszava, az ATV és más „független” média netlapját, akkor a magyarok győzelme garantált. „Hát idegen érdekek alá kell rendelni a nemzetet, és zűrzavart akarunk a rend helyett?” – kérdezik ők autonóm lényként és minden kényszer nélkül. Végül pedig, ha akadnak, akik tiltakoznak az ellen, hogy a történelmünk néhány nem túl szép lapját ne vessék alá folyamatos plasztikai műtéteknek, hanem a dolgot végre őszintén és tisztességesen zárjuk le, akkor azt lehet mondani, hogy ez a mazochista és a nemzetet megosztó gondolatok közé tartozik. És ha meg lehet találni kellő számú értelmiségit és legalább egy darab ortodox rabbit, aki ilyesmihez szívesen asszisztál, akkor a füstölési technika működni fog, és meg lehet kérdezni: „Meddig folytatódik még a magyarság önkínzása és lejáratása, a felelősség végtelen átörökítése?”

Tiszteljük tehát a daimónjainkat, és ismerjük el a történelmi érdemeiket – de ne féljünk a mélyen átélt hazugságoktól, és tanuljunk meg örülni annak, hogy végre ismét a maga ura, igazi autonóm lény lett a magyar. Minden különösebb kényszer nélkül.

Neked ajánljuk