Ez szerintem kissé különös vélemény, amelyet egyesek Arisztotelész tekintélyével próbáltak szentesíteni (Rhet. 1406b, Poet. 1457b–1459), noha a filozófus nem pont ezt mondta. Egyébként a hétköznapi társalgás, vagy a politikai és tudományos nyelv is metaforák ezreit tartalmazza, pl. kiakad vmin, beleáll vmibe, átfésül vmit, görcsösen ragaszkodik vmihez. Talán azért nem tudatosul bennünk a minket körülvevő metaforák tömeges jelenléte, mert egy részük már többé-kevésbé egyezményes, azaz konvencionális fordulat. Például az alsó hangon is (lesz vagy egymillió) kifejezés lényegében ilyen „halott metafora”, viszont a kapja az ívet újabb keletkezésű, kevésbé ismert. A nyelv minden szava konkrét helyzetekbe, nagyképűbb szóval kontextustípusokba ágyazódik, és furcsálljuk, ha a használati szabályt valaki nem ismeri, és mondjuk azt írja, hogy *Jézus kiüldözte a kufárokat a templomból (értsd: kiűzte). Az összetett metaforák, az idiomatikus kifejezések szintén helyzetekhez kötődnek, és szigorú használati szabályok szerint alkalmazzuk őket. Például a magyar utolsó szalmaszál kifejezés használati helyzete a remény (valami, amibe belekapaszkodunk). Szó szerinti angol fordításának a kontextusa azonban más: a the last straw a kellemetlen események sorában az utolsó (önmagában mégoly jelentéktelen) csapás, a „végső pofon”. A közmondásokra is áll ez, pl. a Vestis virum facit ’Ruha teszi az embert’ latin közmondás európai megfelelőinek használati helyzete hasonló („sokat számít a külsőség”), de az ezeknek úgymond megfelelő japán közmondás (mago ni mo ishó) szokásos kontextusa más („kiöltözni bárki kiöltözhet”).
Általános vélekedés szerint a szavaknak van elsődleges, illetve átvitt értelmű (metaforikus) használatuk: az előbbi egyszerű és könnyen átlátható, az utóbbi bonyolultabb és homályosabb, az előbbi kézenfekvő és természetes, míg az utóbbi szellemes és ötletes. Egészen kivételes tehát Nietzsche gondolata, aki A nem-morálisan fölfogott igazságról című írásában többek közt azt fejtegeti, hogy voltaképpen minden szó metafora. A dolgok megnevezése ugyanis eleve egyfajta átvitel, amely az egyedi sajátosságokat önkényesen figyelmen kívül hagyja, hiszen például nincs két pontosan egyforma falevél, és mi mégis a Blatt szóval nevezzük meg őket. Nietzsche szerint tehát egy-egy szó többé-kevésbé hasonló jelenségek egész tartományát foglalja egybe. Amikor a szónak egy szokatlan vagy kétértelmű használatával szembesülünk, pl. a Kihívás nélkül semmit sem ér a verseny mondattal, akkor a kontextus alapján értelmezzük azt, úgy, ahogy az a párbeszéd menetében valószínűnek látszik (a kihívás szó ezért itt nyilván az esélyes versenytársakra utal). Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy egy-egy szó vagy kifejezés esetében soha nem lehetne „eredetibb”, „alapvetőbb” használati típusról, alapjelentésről stb. beszélni. A nyelvek története is mutatja, hogy vannak ilyen metaforikus kiterjesztések, amelyek néha már kihalt jelentések felől indultak el (ezt jelöli a †). A latinban például eredetileg orvosi műszó volt a luxus ’ficam’ → ’fényűzés’. Korábban csupán színházi kifejezés volt a persona ’(színházi) álarc, szerep’ → ’személy(iség)’. A magyar perszóna ’ellenszenves nő’ is innen ered. A tehetség szó alapvető jelentése a 15–18. században még †’vagyon’ volt, a ’képesség’ jelentés viszonylag későn jelenik meg. Ugyanígy az angol a wait ige eredeti jelentése †’vigyáz vkire’ és ’szolgál (vkit)’, vö. She waits on him for orders ’Kiszolgálja’, de az Erzsébet-kor után már a ma szokásosabb ’vár’ jelentés dominál. Szintén a metaforikus kiterjesztés esete a sad szó jelentésváltozása, amely eredetileg ’teli, jóllakott’, majd ’szilárd, megbízható’ jelentésű, ebből kiindulva metaforikusan ’hűséges’ → ’komoly’ → ’komor’ → ’szomorú’ jelentésfejlődésen ment át. Innen a bibliai sad stone ’szilárd kőszikla’, a balladákból ismert sad lovers ’hűséges szerelmesek’, a shakespeare-i sad captains ’hű tisztek’ (Antonius és Kleopátra 3.13.184, nem „bús tisztek”), vagy a sad talk ’komoly beszélgetés’ (Téli rege 4.4.316).
Arisztotelész a metafora szót igen tág értelemben használta, de láthatóan főként az a fajtája érdekelte, amely valamiféle tömörített hasonlatként jellemezhető, és amelynek alapja „egyes elemek hasonlósága” két, egyébként eltérő dolog között, vö. pl. az élet olyan, mint egy falevél → az élet egy falevél. Az ilyesfajta analógiás metafora azonban nem lehet „igaz”, vagy „hamis”, és valójában egyfajta nyelvi feladvány: pontosabban olyan rejtvény, amelynek nincs egyszerű prózai átirata, vagy helyes értelmezése „valamely hasonló vonás” alapján. Amikor ugyanis Rómeó kijelenti, hogy Júlia a nap (2.2.3), ezt a metaforát (jobb híján) csupán újabb metaforákkal tudjuk magyarázni: „ragyogás”, „melegség” stb., hiszen képtelenség pontosan meghatározni, hogy miféle „hasonló tulajdonságon” alapult az átvitel. Más példa: József Attila egyik ismert verssora szerint Flóra szemében csikó legelészget (Megméressél, 1937). Valamiféle analógiát vont volna ezzel a költő (az akkor 32 éves) Kozmutza Flóra és egy kiscsikó között? Lehetséges. Milyen is egy kiscsikó? Játékos, bolondos, kedves, szeretetre méltó, de azért jó vele vigyázni. Min alapul ez a metafora? Ezek egyikén, vagy mindegyikén? Spekulációk helyett törődjünk inkább bele abba a sajnálatos ténybe, hogy a metaforák eleve megfejthetetlenek, mivel lényegüket tekintve a játék és a körvonalazatlanság nyelvi megtestesülései. Yoshida Kenkónak, egy 14. századi japán írástudónak egyik esszéjében olvasom (Tsurezuregusa 82), hogy a befejezetlenül hagyott dolgok mindig azért érdekesek, mert magukban rejtik a növekedés és a kibontakozás esélyét. Felejtsük el tehát a tudós spekulációt, miszerint a metafora úgy működik, hogy a szó szerinti jelentés „hamis” voltát felismerve a társalgás résztvevői, avagy az olvasók az értelmezés bonyolultabb útjait keresik.
Azon viszont talán érdemes elgondolkodni, hogy miért választják a beszélők (avagy az írók) a könnyebben érthető kifejezések és szavak helyett a bonyolultabbakat és kevésbé átláthatóakat. Hiszen az „átvitt értelem” voltaképpen valami ismert dolognak a másként való kifejezése, bár megesik, hogy a metafora egy egyelőre nem létező szó helyét tölti be. Ilyen nyelvi hiányt, azaz inopiát szüntetett meg a fekvőrendőr (hivatalos és utólag megszült nevén a sebességcsökkentő küszöb). Talán azért kedveljük a metaforát, mert a nyelvi klisék és rutinok olyan mértékben roncsolják már az agysejtjeinket, hogy metaforák nélkül teljesen elszoknánk a gondolkodástól. Vagy talán azért, mert szeretünk játszani.
