Cseresnyési László

Nyelv és neurózis

A metafora dicsérete

Egotrip

Azt mondják, hogy óvakodni kell a metaforáktól, mivel azok homályossá teszik a dolgokat, megrontják az emberek egyenes és tiszta beszédét, bár a maguk helyén, vagyis a költészetben még az ilyesfajta szép hazugságoknak is megvan a létjogosultságuk.

Ez szerintem kissé különös vélemény, amelyet egyesek Arisztotelész tekintélyével próbáltak szentesíteni (Rhet. 1406b, Poet. 1457b–1459), noha a filozófus nem pont ezt mondta. Egyébként a hétköznapi társalgás, vagy a politikai és tudományos nyelv is metaforák ezreit tartalmazza, pl. kiakad vmin, beleáll vmibe, átfésül vmit, görcsösen ragaszkodik vmihez. Talán azért nem tudatosul bennünk a minket körülvevő metaforák tömeges jelenléte, mert egy részük már többé-kevésbé egyezményes, azaz konvencionális fordulat. Például az alsó hangon is (lesz vagy egymillió) kifejezés lényegében ilyen „halott metafora”, viszont a kapja az ívet újabb keletkezésű, kevésbé ismert. A nyelv minden szava konkrét helyzetekbe, nagyképűbb szóval kontextustípusokba ágyazódik, és furcsálljuk, ha a használati szabályt valaki nem ismeri, és mondjuk azt írja, hogy *Jézus kiüldözte a kufárokat a templomból (értsd: kiűzte). Az összetett metaforák, az idiomatikus kifejezések szintén helyzetekhez kötődnek, és szigorú használati szabályok szerint alkalmazzuk őket. Például a magyar utolsó szalmaszál kifejezés használati helyzete a remény (valami, amibe belekapaszkodunk). Szó szerinti angol fordításának a kontextusa azonban más: a the last straw a kellemetlen események sorában az utolsó (önmagában mégoly jelentéktelen) csapás, a „végső pofon”. A közmondásokra is áll ez, pl. a Vestis virum facit ’Ruha teszi az embert’ latin közmondás európai megfelelőinek használati helyzete hasonló („sokat számít a külsőség”), de az ezeknek úgymond megfelelő japán közmondás (mago ni mo ishó) szokásos kontextusa más („kiöltözni bárki kiöltözhet”).

Általános vélekedés szerint a szavaknak van elsődleges, illetve átvitt értelmű (metaforikus) használatuk: az előbbi egyszerű és könnyen átlátható, az utóbbi bonyolultabb és homályosabb, az előbbi kézenfekvő és természetes, míg az utóbbi szellemes és ötletes. Egészen kivételes tehát Nietzsche gondolata, aki A nem-morálisan fölfogott igazságról című írásában többek közt azt fejtegeti, hogy voltaképpen minden szó metafora. A dolgok megnevezése ugyanis eleve egyfajta átvitel, amely az egyedi sajátosságokat önkényesen figyelmen kívül hagyja, hiszen például nincs két pontosan egyforma falevél, és mi mégis a Blatt szóval nevezzük meg őket. Nietzsche szerint tehát egy-egy szó többé-kevésbé hasonló jelenségek egész tartományát foglalja egybe. Amikor a szónak egy szokatlan vagy kétértelmű használatával szembesülünk, pl. a Kihívás nélkül semmit sem ér a verseny mondattal, akkor a kontextus alapján értelmezzük azt, úgy, ahogy az a párbeszéd menetében valószínűnek látszik (a kihívás szó ezért itt nyilván az esélyes versenytársakra utal). Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy egy-egy szó vagy kifejezés esetében soha nem lehetne „eredetibb”, „alapvetőbb” használati típusról, alapjelentésről stb. beszélni. A nyelvek története is mutatja, hogy vannak ilyen metaforikus kiterjesztések, amelyek néha már kihalt jelentések felől indultak el (ezt jelöli a †). A latinban például eredetileg orvosi műszó volt a luxus ’ficam’ → ’fényűzés’. Korábban csupán színházi kifejezés volt a persona ’(színházi) álarc, szerep’ → ’személy(iség)’. A magyar perszóna ’ellenszenves nő’ is innen ered. A tehetség szó alapvető jelentése a 15–18. században még †’vagyon’ volt, a ’képesség’ jelentés viszonylag későn jelenik meg. Ugyanígy az angol a wait ige eredeti jelentése †’vigyáz vkire’ és ’szolgál (vkit)’, vö. She waits on him for orders ’Kiszolgálja’, de az Erzsébet-kor után már a ma szokásosabb ’vár’ jelentés dominál. Szintén a metaforikus kiterjesztés esete a sad szó jelentésváltozása, amely eredetileg ’teli, jóllakott’, majd ’szilárd, megbízható’ jelentésű, ebből kiindulva metaforikusan ’hűséges’ → ’komoly’ → ’komor’ → ’szomorú’ jelentésfejlődésen ment át. Innen a bibliai sad stone ’szilárd kőszikla’, a balladákból ismert sad lovers ’hűséges szerelmesek’, a shakespeare-i sad captains ’hű tisztek’ (Antonius és Kleopátra 3.13.184, nem „bús tisztek”), vagy a sad talk ’komoly beszélgetés’ (Téli rege 4.4.316).

Arisztotelész a metafora szót igen tág értelemben használta, de láthatóan főként az a fajtája érdekelte, amely valamiféle tömörített hasonlatként jellemezhető, és amelynek alapja „egyes elemek hasonlósága” két, egyébként eltérő dolog között, vö. pl. az élet olyan, mint egy falevélaz élet egy falevél. Az ilyesfajta analógiás metafora azonban nem lehet „igaz”, vagy „hamis”, és valójában egyfajta nyelvi feladvány: pontosabban olyan rejtvény, amelynek nincs egyszerű prózai átirata, vagy helyes értelmezése „valamely hasonló vonás” alapján. Amikor ugyanis Rómeó kijelenti, hogy Júlia a nap (2.2.3), ezt a metaforát (jobb híján) csupán újabb metaforákkal tudjuk magyarázni: „ragyogás”, „melegség” stb., hiszen képtelenség pontosan meghatározni, hogy miféle „hasonló tulajdonságon” alapult az átvitel. Más példa: József Attila egyik ismert verssora szerint Flóra szemében csikó legelészget (Megméressél, 1937). Valamiféle analógiát vont volna ezzel a költő (az akkor 32 éves) Kozmutza Flóra és egy kiscsikó között? Lehetséges. Milyen is egy kiscsikó? Játékos, bolondos, kedves, szeretetre méltó, de azért jó vele vigyázni. Min alapul ez a metafora? Ezek egyikén, vagy mindegyikén? Spekulációk helyett törődjünk inkább bele abba a sajnálatos ténybe, hogy a metaforák eleve megfejthetetlenek, mivel lényegüket tekintve a játék és a körvonalazatlanság nyelvi megtestesülései. Yoshida Kenkónak, egy 14. századi japán írástudónak egyik esszéjében olvasom (Tsurezuregusa 82), hogy a befejezetlenül hagyott dolgok mindig azért érdekesek, mert magukban rejtik a növekedés és a kibontakozás esélyét. Felejtsük el tehát a tudós spekulációt, miszerint a metafora úgy működik, hogy a szó szerinti jelentés „hamis” voltát felismerve a társalgás résztvevői, avagy az olvasók az értelmezés bonyolultabb útjait keresik.

Azon viszont talán érdemes elgondolkodni, hogy miért választják a beszélők (avagy az írók) a könnyebben érthető kifejezések és szavak helyett a bonyolultabbakat és kevésbé átláthatóakat. Hiszen az „átvitt értelem” voltaképpen valami ismert dolognak a másként való kifejezése, bár megesik, hogy a metafora egy egyelőre nem létező szó helyét tölti be. Ilyen nyelvi hiányt, azaz inopiát szüntetett meg a fekvőrendőr (hivatalos és utólag megszült nevén a sebességcsökkentő küszöb). Talán azért kedveljük a metaforát, mert a nyelvi klisék és rutinok olyan mértékben roncsolják már az agysejtjeinket, hogy metaforák nélkül teljesen elszoknánk a gondolkodástól. Vagy talán azért, mert szeretünk játszani.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.