Cseresnyési László

Nyelv és neurózis

A metafora dicsérete

  • Cseresnyési László
  • 2015.10.17 12:09

Egotrip

Azt mondják, hogy óvakodni kell a metaforáktól, mivel azok homályossá teszik a dolgokat, megrontják az emberek egyenes és tiszta beszédét, bár a maguk helyén, vagyis a költészetben még az ilyesfajta szép hazugságoknak is megvan a létjogosultságuk.

Ez szerintem kissé különös vélemény, amelyet egyesek Arisztotelész tekintélyével próbáltak szentesíteni (Rhet. 1406b, Poet. 1457b–1459), noha a filozófus nem pont ezt mondta. Egyébként a hétköznapi társalgás, vagy a politikai és tudományos nyelv is metaforák ezreit tartalmazza, pl. kiakad vmin, beleáll vmibe, átfésül vmit, görcsösen ragaszkodik vmihez. Talán azért nem tudatosul bennünk a minket körülvevő metaforák tömeges jelenléte, mert egy részük már többé-kevésbé egyezményes, azaz konvencionális fordulat. Például az alsó hangon is (lesz vagy egymillió) kifejezés lényegében ilyen „halott metafora”, viszont a kapja az ívet újabb keletkezésű, kevésbé ismert. A nyelv minden szava konkrét helyzetekbe, nagyképűbb szóval kontextustípusokba ágyazódik, és furcsálljuk, ha a használati szabályt valaki nem ismeri, és mondjuk azt írja, hogy *Jézus kiüldözte a kufárokat a templomból (értsd: kiűzte). Az összetett metaforák, az idiomatikus kifejezések szintén helyzetekhez kötődnek, és szigorú használati szabályok szerint alkalmazzuk őket. Például a magyar utolsó szalmaszál kifejezés használati helyzete a remény (valami, amibe belekapaszkodunk). Szó szerinti angol fordításának a kontextusa azonban más: a the last straw a kellemetlen események sorában az utolsó (önmagában mégoly jelentéktelen) csapás, a „végső pofon”. A közmondásokra is áll ez, pl. a Vestis virum facit ’Ruha teszi az embert’ latin közmondás európai megfelelőinek használati helyzete hasonló („sokat számít a külsőség”), de az ezeknek úgymond megfelelő japán közmondás (mago ni mo ishó) szokásos kontextusa más („kiöltözni bárki kiöltözhet”).

Általános vélekedés szerint a szavaknak van elsődleges, illetve átvitt értelmű (metaforikus) használatuk: az előbbi egyszerű és könnyen átlátható, az utóbbi bonyolultabb és homályosabb, az előbbi kézenfekvő és természetes, míg az utóbbi szellemes és ötletes. Egészen kivételes tehát Nietzsche gondolata, aki A nem-morálisan fölfogott igazságról című írásában többek közt azt fejtegeti, hogy voltaképpen minden szó metafora. A dolgok megnevezése ugyanis eleve egyfajta átvitel, amely az egyedi sajátosságokat önkényesen figyelmen kívül hagyja, hiszen például nincs két pontosan egyforma falevél, és mi mégis a Blatt szóval nevezzük meg őket. Nietzsche szerint tehát egy-egy szó többé-kevésbé hasonló jelenségek egész tartományát foglalja egybe. Amikor a szónak egy szokatlan vagy kétértelmű használatával szembesülünk, pl. a Kihívás nélkül semmit sem ér a verseny mondattal, akkor a kontextus alapján értelmezzük azt, úgy, ahogy az a párbeszéd menetében valószínűnek látszik (a kihívás szó ezért itt nyilván az esélyes versenytársakra utal). Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy egy-egy szó vagy kifejezés esetében soha nem lehetne „eredetibb”, „alapvetőbb” használati típusról, alapjelentésről stb. beszélni. A nyelvek története is mutatja, hogy vannak ilyen metaforikus kiterjesztések, amelyek néha már kihalt jelentések felől indultak el (ezt jelöli a †). A latinban például eredetileg orvosi műszó volt a luxus ’ficam’ → ’fényűzés’. Korábban csupán színházi kifejezés volt a persona ’(színházi) álarc, szerep’ → ’személy(iség)’. A magyar perszóna ’ellenszenves nő’ is innen ered. A tehetség szó alapvető jelentése a 15–18. században még †’vagyon’ volt, a ’képesség’ jelentés viszonylag későn jelenik meg. Ugyanígy az angol a wait ige eredeti jelentése †’vigyáz vkire’ és ’szolgál (vkit)’, vö. She waits on him for orders ’Kiszolgálja’, de az Erzsébet-kor után már a ma szokásosabb ’vár’ jelentés dominál. Szintén a metaforikus kiterjesztés esete a sad szó jelentésváltozása, amely eredetileg ’teli, jóllakott’, majd ’szilárd, megbízható’ jelentésű, ebből kiindulva metaforikusan ’hűséges’ → ’komoly’ → ’komor’ → ’szomorú’ jelentésfejlődésen ment át. Innen a bibliai sad stone ’szilárd kőszikla’, a balladákból ismert sad lovers ’hűséges szerelmesek’, a shakespeare-i sad captains ’hű tisztek’ (Antonius és Kleopátra 3.13.184, nem „bús tisztek”), vagy a sad talk ’komoly beszélgetés’ (Téli rege 4.4.316).

Arisztotelész a metafora szót igen tág értelemben használta, de láthatóan főként az a fajtája érdekelte, amely valamiféle tömörített hasonlatként jellemezhető, és amelynek alapja „egyes elemek hasonlósága” két, egyébként eltérő dolog között, vö. pl. az élet olyan, mint egy falevélaz élet egy falevél. Az ilyesfajta analógiás metafora azonban nem lehet „igaz”, vagy „hamis”, és valójában egyfajta nyelvi feladvány: pontosabban olyan rejtvény, amelynek nincs egyszerű prózai átirata, vagy helyes értelmezése „valamely hasonló vonás” alapján. Amikor ugyanis Rómeó kijelenti, hogy Júlia a nap (2.2.3), ezt a metaforát (jobb híján) csupán újabb metaforákkal tudjuk magyarázni: „ragyogás”, „melegség” stb., hiszen képtelenség pontosan meghatározni, hogy miféle „hasonló tulajdonságon” alapult az átvitel. Más példa: József Attila egyik ismert verssora szerint Flóra szemében csikó legelészget (Megméressél, 1937). Valamiféle analógiát vont volna ezzel a költő (az akkor 32 éves) Kozmutza Flóra és egy kiscsikó között? Lehetséges. Milyen is egy kiscsikó? Játékos, bolondos, kedves, szeretetre méltó, de azért jó vele vigyázni. Min alapul ez a metafora? Ezek egyikén, vagy mindegyikén? Spekulációk helyett törődjünk inkább bele abba a sajnálatos ténybe, hogy a metaforák eleve megfejthetetlenek, mivel lényegüket tekintve a játék és a körvonalazatlanság nyelvi megtestesülései. Yoshida Kenkónak, egy 14. századi japán írástudónak egyik esszéjében olvasom (Tsurezuregusa 82), hogy a befejezetlenül hagyott dolgok mindig azért érdekesek, mert magukban rejtik a növekedés és a kibontakozás esélyét. Felejtsük el tehát a tudós spekulációt, miszerint a metafora úgy működik, hogy a szó szerinti jelentés „hamis” voltát felismerve a társalgás résztvevői, avagy az olvasók az értelmezés bonyolultabb útjait keresik.

Azon viszont talán érdemes elgondolkodni, hogy miért választják a beszélők (avagy az írók) a könnyebben érthető kifejezések és szavak helyett a bonyolultabbakat és kevésbé átláthatóakat. Hiszen az „átvitt értelem” voltaképpen valami ismert dolognak a másként való kifejezése, bár megesik, hogy a metafora egy egyelőre nem létező szó helyét tölti be. Ilyen nyelvi hiányt, azaz inopiát szüntetett meg a fekvőrendőr (hivatalos és utólag megszült nevén a sebességcsökkentő küszöb). Talán azért kedveljük a metaforát, mert a nyelvi klisék és rutinok olyan mértékben roncsolják már az agysejtjeinket, hogy metaforák nélkül teljesen elszoknánk a gondolkodástól. Vagy talán azért, mert szeretünk játszani.

Neked ajánljuk