Cseresnyési László

Sztálin arra tanított minket, hogy a nyelv szerszám, eszköz, amelynek segítségével az emberek érintkeznek egymással, kicserélik gondolataikat és kölcsönösen megértik egymást. Joszif Visszarionovicsnak igaza volt, és persze Platónnak is, mert ő is valami hasonlóról beszélt (Kratülosz 388c).

A gyűlölet... az erőszak érzelmi előkészítése. (30/1992. [V. 26.] AB-határozat) Mint talán közismert, 2012. április 3-án Baráth Zsolt képviselő (Jobbik) rövid felszólalásban emlékezett meg a magyar Országgyűlésben Solymosi Eszter halálának évfordulójáról.

Írásom első részében arról volt szó, hogy a "politikai korrektség" (PC) nehezen definiálható valami. Biztosan csak azt tudjuk róla, hogy vannak nyelvi és ideológiai összetevői, és hogy honi értelmiségünk igen széles konszenzusa szerint a PC liberális nyelvi cenzúra, a kisebbségek elvtelen ajnározása, amely eleve diszkrimináló diskurzusnak vagy gyűlöletbeszédnek minősíti az építő kritikát stb.

Március 4-én Orbán Viktor miniszterelnök a Frankfurter Allgemeine hasábjain kételyét fejezte ki ama hiedelemmel kapcsolatban, hogy az európai történelem a vallásosságtól a világiasodás felé, a hagyományostól a "sokfajta" családmodell felé, a nemzetektől az internacionalizmus vagy az integráció irányába fejlődne, mert a haladás iránya ennek az ellenkezője. Mi magyarok nem visszafelé akarjuk forgatni tehát a történelem kerekét, csak bátran vállaljuk azt a keresztény gyökérzetet, amelyből Európa nagysága sarjadt.

Haza, nemzet és nyelv három egymástól válhatatlan dolog. (Parainesis, 1837) A nyelvművelés kritikusainak száma szépen megszaporodott az utóbbi években: immár szellemes, sőt alapos tanulmányok hosszú sora szól arról, hogy a nyelvművelés a nép ópiuma, puszta áltudomány, és persze hogy a nyelvművelők dilettánsok, illetve a hiszékenység vámszedői.

Amikor a boldog emlékezetű Girolamo Savonarola 1497. február 7-én Firenzében megrakatta a hívságok máglyáját, még nem tudhatta, hogy történelmet csinált.

Jól tudjuk, hogy milyen nagyszerű érzés az, amikor "a megharagudt s kigyúlt szívnek lángját, kormát, hamvát a szájnak kéménye kiokádja, kihányja" - miként ez Bethlen Miklós önéletírásában olvasható. Az indulat okozta feszültség és agresszió hirtelen semmivé lesz, vagyis ismét kiegyensúlyozott, nyájas és igen szeretetreméltó ember lesz belőlünk.

Ez az első darabja a nyelvről szóló új sorozatnak, amelynek témája mindaz, amit a továbbiakban a "nyelvi neurózis" megnyilvánulásának fogok nevezni. Ide tartozik a nyelv cenzúrája, a manipulációra, megbélyegzésre és kirekesztésre való használata, de persze az is, ahogy a beszélők fetisizálják a nyelvet, olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyekkel az nem is rendelkezik. Sokszor hallottam már olyasmit, hogy a nyelv (vagy valamelyik nyelv) transzcendentális erőket hordoz, a nemzeti karakter formálja, vagy éppenséggel eltorzítja, sőt meggátolja a gondolatok kifejezését. A nyelvi cenzúra, manipuláció, megbélyegzés és kirekesztés típusairól a későbbi írásokban esik majd szó: célszerűbb talán a nyelv természetét illető elegyes babonaságokkal kezdeni.

"...csak az ész, az tudja a drót feszülését" "Ez csak a csőcselék" - mondta Emil bátyánk, mikor nagyszüleimmel és anyámmal a pesti mozizásból hazafelé menet látták, amint nemzeti érzelmű fiatalok egy lelkes csoportja ólmosbotokkal és kövekkel veri be a zsidó vagy zsidógyanús boltok kirakatait a körúton. Régi történet ez, de ettől még akár igaz is lehet - anyám halálával ugyan nemrég eltávozott a családunkból az utolsó tanú. Emil bátyánk (aki fejből tudta a Goethe-összest németül, sőt franciául idézte Shakespeare-t, amikor muszáj volt) ugyanott végezte, ahol a nagyapám: valami Oswieþcim nevű lengyel városka táborában. Nagyanyám már a marhavagonban elpusztult, Pistike nagybátyám, egy 15 éves fiú pedig még odáig se jutott el: a csendőrök puskatussal verték szét a fejét, miként ez szokás volt akkortájt. De mit nekem újra cicázó, szép csendőrtollak. Nem is erről akarok most írni,

Ikkyu-, a 15. századi zen költő írta: Aki elgondolkodik a dolgokon, ne gondolna az öngyilkosságra? Mono omohu hito, dareka jisatsu wo omohazaru? A legnagyobb japán írók - Natsume So-seki, Akutagawa Ryu-nosuke, Dazai Osamu, Mishima Yukio, Kawabata Yasunari - maguk vetettek véget az életüknek. Mishima szerint a sodródó ember az öngyilkossággal mintegy visszanyeri az uralmat a világ egy szelete, a saját teste felett. Az önként vállalt halállal az ember legyőzi a félelmet: a közmondás úgy tartja, aki képes meghalni, bármit meg tud tenni. Amíg a gyermek autonóm lényként való felfogása szokatlan volt a japán közgondolkodásban, az emberek nem ítélték el a családi öngyilkosságokat (oyako-shinju). Tisztelet és megértés fogadja az életüket már nyomorultnak, feleslegesnek ítélő öregek öngyilkosságát. Japán lakosságának negyede 65 évnél idősebb: közülük minden ötödik magányosan él. Japán az 5. az öngyilkosságok arányszáma tekintetében, 1998 óta évi 30 ezer esetnél többet regisztrálnak. Nincs eutanáziatörvény: a bírói döntések a büntető törvénykönyv két paragrafusán (199., 201.) és korábbi ítéleteken alapulnak. A japán kultúrában a végletes közösségiség mellett is él az egyén méltóságának és autonómiájának a tisztelete. A test jogának, a ius corporisnak a közgondolkodásban integráns része a songenshi, az emberhez méltó halál. Európában sem volt ez másként.

"...ám ott kívül a magyarázat." (József Attila) Nemrég olvastam valami olyasmit, hogy a kínaiak és japánok alig ismerik a humort, mert náluk a mosoly és a nevetés úgymond csak a feszültség és zavar feloldására szolgál, nem is beszélve az iróniáról, amelyet ezek a keletiek még megérteni sem képesek, mert a "kommunikációjuk" annyira más. Ez az egzotikus ostobaság magyar földön legalább Jókai Mór akadémiai székfoglalójáig megy vissza ("Chinában kevés nyoma van a húmornak", A magyar néphúmorról, 1860), de talán nem kötelező elhinnünk, hogy van olyan kultúra, amelyből hiányozna az irónia és a humor, melyeknek közös vonása ugye az, hogy a helyzetek komolyságán, a kínos vagy fájdalmas dolgokon felül tudunk emelkedni, azaz könnyed és játékos módon tudjuk kezelni a problémákat.